A Nyugat kelet felé fordul

Megindulhat egy tömeges áttelepülés, amelynek első jeleit már észleljük Budapest egyes kerületeiben és a Balatonnál.

Balatonfüred, 2019. augusztus 6. Négytagú hátizsákos turista család pihent meg a Balaton-parton gyalogos túrájuk közben. A vízen tõkésrécék úsznak, azokat nézik, etetgetik. MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû – különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó szerzõje/jogutódja közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt. Fotó: Jászai Csaba Forrás: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba

Ma már nem feltétlenül a Nyugat kínál menedéket a kelet-közép-európai kivándorlónak, hanem ennek az ellenkezője kezd megvalósulni, ami 2050-re kiteljesedhet.

Mi, akik felnőtt éveink második felét tapossuk, valószínűleg nem leszünk már életben 2050-ben. De mi lesz az unokáinkkal? Hová és merre viszik majd nemzetünket az új generációk? Lesz-e elég nemzeti érzelmű keresztény magyar ember a Kárpát-medencében, hogy tovább vigye a lángot és a hagyományokat, amelyeket oly sokáig, nagy odaadással és erőfeszítéssel, verítékcseppek mellett őriztünk? És mi lesz a világgal? Mi lesz Európával? A jelenlegi előrejelzések nem túl rózsásak.

Amikor az 1970-es évek közepén kitántorogtam Amerikába, Connecticut államban olyan városokat ismertem meg, mint New Haven (új menedék), New Canaan (új Kánaán) és New Britain (új Britannia). A sugallat mindenütt ott volt, hogy egyfajta új kezdetre és menedékhelyre találtunk a befogadó országban. New Canaan, ahol kezdetben éltem, még tovább fokozta ezt az életérzést. A városka önmagasztaló mottója ugyanis az volt, hogy „the next station to heaven”, azaz a mennyországhoz legközelebb eső állomás. Kissé fennkölt kijelentés, de annyiból igaz lehetett, hogy New Canaan a múlt század második felében még nem volt kevert lakosságú hely, és az ott élők átlagjövedelme az egyik legmagasabb volt az országban.

Való igaz tehát, hogy New Canaan és a környező, Connecticut állambeli kertvárosok, mint Greenwhich, Darien, Wilton stb. egyfajta menedékhelyként szolgáltak nemcsak az európai ideérkezők, de a New Yorkban és Stamfordban dolgozó amerikaiaknak is, hiszen a fehér angolszász protestáns (white anglo-saxon protestants) vagy rövidítve WASP elit rétegek gyakran ezeket a kis kertvárosokat választották búvóhelyül. De mi elől is menekültek ide a tehetős nagyvállalati igazgatók, celebek és az üzleti elit jeles képviselői? Mondjuk ki: a nagyvárosi kevert társadalom ádáz viszonyai elől.

Ma már nincs garancia arra, hogy ez a steril, elszigetelt és kényelmes élet hosszú távon megmarad. Se New Canaan, se Greenwhich, se a többi kertvárosi ékszerdobozka nem fogja megúszni a kevert társadalom buktatóit. Idővel megjelennek a gyorséttermek, az üzletáncok és a használtruha-üzletek, amelyek mágnesként vonzzák a migránshátterű (új)amerikaiakat. És attól kezdve bye-bye jólét, viszlát mennyország!

Ha egyszer egy régió kevert lakosságúvá válik, a segélyezésre szorulók száma megnövekszik, romlanak a közbiztonsági statisztikák, az ingatlanárak zuhanni kezdenek, és megállíthatatlan romlás veszi kezdetét.

Egyértelmű, hogy ma már nem a Nyugat kínál valódi menedékhelyet a kelet-közép-európai kivándorlónak. Sőt ennek az ellenkezője kezd megvalósulni. A nyugatra kivándorlók egy része kezdi megfontolni a hazatelepülést és/vagy el se indul Közép-Európából.

A brüsszeliták még pár évig jogállamoznak egy sort, majd ők is előveszik a bőröndöt, és kezdenek pakolni. Ettől kezdve rajtunk múlik, hogy befogadjuk-e őket.

Amerikának még vannak kellemes és szép részei, de nem lehet nemzeti parkokban vagy parányi kertvárosokban leélni egy egész életet anélkül, hogy ne kerüljünk kapcsolatba a nagyvárosok idegbajával és morális zűrzavarával. Egy olyan országban, ahol a faji villongások mindennaposak a fekete lakosság részéről, és a liberális elit nyilván nem a konzervatív középosztály érdekeit szolgálja, a hagyománytisztelő európai ember már nem lesz képes kiszámítható jövőképet kialakítani saját magának és családjának.

A lakosságcsere Nyugat-Európában és Amerikában alaposan kivesézett, ismert fogalom. Az újkori szerencsevadászok és az idegen kultúrákból beáramló migránstömegek idővel átveszik a kormányrudat pásztorlelkű befogadóiktól. Idővel persze Nyugat-Európa és Amerika polgárai észhez fognak térni. A nyugat-európaiaknak és az amerikai patriótáknak nem lesz más választásuk, mint ellenszegülni annak az ideológiai erőszaknak, amely a migrációt alapvető emberi jogként szeretné elfogadtatni. A kérdés csak az: amikor végre észhez térnek, és lezárják Amerikát és Európát a megszállók előtt, nem lesz-e a felülről vezérelt kulturális transzformáció megfordíthatatlan?

De térjünk haza egy pillanatra.

Ha 2050-re vetítjük előre gondolatainkat, vajon milyen Magyarországot fogunk találni a jelenlegi helyén? Az országot akkor már vélhetően nem Orbán Viktor fogja vezetni, hiszen a jelenlegi miniszterelnök akkorra 87 éves lesz. De mások is hátrébb lépnek a politikai porondról, ami szerencséje is lehet az országnak. Gyurcsány Ferenc, aki két évvel idősebb Orbán Viktornál, 89 éves lesz. Felesége, Dobrev Klára pedig 78. Egyikük sem lesz már politikai tényező 2050-ben.

Ki fogja átvenni a stafétabotot a nemzeti oldalon? Kire tudnánk bízni hazánkat 29 év múlva és addig? Kedvenc utódlási javaslatom, Varga Judit hetvenéves lesz 2050-ben. Novák Katalin 73. Szijjártó Péter pedig 72. A mostani legfiatalabb kormánytag, a 23 éves Rácz Zsófia helyettes államtitkár is 52 éves lesz 2050-ben.

Zárójelben: Orbán Viktor 35 éves volt, amikor először miniszterelnök lett 23 évvel ezelőtt, tehát Rácz Zsófia sem lesz már túl fiatal a politikai karrierjében. Kiben tudnánk tehát megbízni? Egy új szereplőben esetleg? Aki még csak most végzi az általánost valahol?

És mi fog velünk történni a Kárpát-medencében és Európában? Nem elrugaszkodott jóslat azt leszögezni, hogy az európai őslakosság elkezd majd nagyobb számban Kelet-Közép-Európa felé átszivárogni, és ezzel egy fordított emigráció valósul majd meg. A németek, a hollandok, az osztrákok vagy a más nemzetiségű nyugat-európaiak is nagyobb biztonságban fogják látni életüket, boldogulásukat vagy éppen üzleti tevékenységüket és fizikai biztonságukat Magyarországon, de egyébként más környező országokban is Kelet-Közép-Európában.

Megindulhat tehát egy tömeges áttelepülés, amelynek első jeleit már észleljük Budapest egyes kerületeiben és a Balatonnál.

Balatonfüred, Paloznak, Alsóörs, Csopak, Aszófő, Pécsely, Tihany és más északi parti települések mágnesként vonzzák a nyugat-európai polgári lakosság egy részét. Balatonfüred engem is vonz. Szerencsés voltam, hogy ott tölthettem gyermekkoromat Lipták Gábor író nagybátyám házában, ami a múlt század kedvelt találkozóhelye volt a szellemi elit kiemelkedő egyéniségeinek. De amerikaiakkal is találkozunk errefelé, nemrég épp pár száz méterre saját lakhelyemtől futottam össze egy fiatal, Amerikából áttelepült házaspárral és gyermekeikkel. Ami megnyugtató, hogy vélhetően nem a migránsok fognak ideköltözni, hanem a generációk óta Nyugaton élő, európai kultúrkörből jövő emberek, mert ők érzik magukat „otthon”.

Budapestre már egy ideje sokan költöznek (menekülnek) nyugatról. De vajon miért költöznek oly sokan Balatonfüredre és környékére, ahol az ingatlanárak már a plafont is átszakították?

Talán azért, mert Füreden harmonikusan ötvöződik a kultúra és a civilizáció, amihez még hozzájön a kitűnő infrastruktúra, egy csodás mikroklíma, valamint a tó szépsége, a sportolási és szabadidős lehetőségekkel. Mindez migránsok nélkül. Kívánatos kombináció, kimondhatjuk, még akkor is, ha a brüsszeli elitet és az ellenzéket a guta üti meg ettől.

A Balaton-felvidék tehát célállomás lehet a nyugati őslakosságnak. Mint ahogy más, még érintetlen és biztonságos települések Kelet-Közép-Európában: Budapest, Prága, Pozsony (és nem Bratislava!), Zágráb, Varsó, Toruń, Sopron, Ljubljana, Krakkó, Csíkszereda, Nagyvárad és Opatija a nagyobbak közül. Vagy Český Krumlov, Bled, Sopron, Ótátrafüred, Zakopane stb. a kisebbek közül. A kulcs abban rejlik, hogy a keresztény európai kultúra örökségét az állam kompromisszummentesen támogatja, ezáltal biztonságot és kiszámíthatóságot nyújtva a lakosságnak. Ez az, amit a mai nyugat-európai elit már nem képes garantálni: a keresztény kultúra folytatólagosságát, a család hagyományos szerepét, a kiszámíthatóságot és a jó közbiztonságot.

Nem lehet büntetlenül „szivárványoskodni” időtlen időkig, és azt remélni, hogy minden változatlanul folytatódik tovább. Kelet-Közép-Európa eddig még érintetlen régiói kínálhatnak új menedékhelyet a nyugati embereknek. Karba tett kézzel várjuk őket, és mérlegelünk majd, hogy több évtizedes elhibázott ideológiai ámokfutásuk nyomvonalán befogadjuk-e őket. Ha szépen kérnek, talán.

A szerző volt amerikai köztisztviselő, publicista