A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) kuratóriumának megválasztása után az egyetemi oktatók heves vérmérsékletű megszólalásai ráirányították a közfigyelmet arra, hogy olyan kibeszéletlen üggyel állunk szemben, amelynél a felek nézetei merőben eltérnek egymásétól. Azt gondolom, hogy a témában úgy lettek negatívan minősítve az SZFE újonnan kinevezett kurátorai, hogy a megválasztásukon kívül az érdemi munkavégzést el sem kezdték. Ezt az írásomat megelőző nyílt levelemben – amelyet Karsai György úrhoz, az SZFE tanárához írtam – annak a véleményemnek adtam hangot, hogy a jobboldali, keresztény világlátást magukénak érző döntéshozók miért ne érvényesíthetnék azt a jogukat, hogy az SZFE vagy bármely más intézmény vezetőit kijelöljék és ők a személyi rátermettségüket a leendő munkájuk során bizonyíthassák. Ehhez előbb munkavégzés szükséges, és azt követően majd lehet kritikával élni.
Levelemre természetesen nem az abban megfogalmazottakra érkeztek válaszok a liberálbalos médiából, hanem az eddig felmutatott színházi teljesítményem, pontosabban annak hiánya lett a legfőbb hivatkozás a személyemet lejáratni szándékozók számára.
Már az elején szeretném leszögezni, hogy nem tartozom az írásom címében magukra ismerők népes táborába. Ennek megvilágítására engedtessék meg egy rövid történet elmesélése. 1976 szeptemberében a Színművészeti Főiskolára felvételt nyert, előfelvételis diákként vonultam be katonának a jánoshalmi laktanyába. Az idő a ,,Hej, élet, be gyöngy élet. Ennél szebb sem lehet” jegyében telt, mikor is december első hetének egyik délelőttjén a hangosbemondón hívattak a laktanya ügyeletes tiszti szobájába. Szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. Az irodában két negyven év körüli sötét öltönyös, jól szituáltnak, avagy bizalomgerjesztőnek számomra nem nevezhető két úr, abban az időben elvtárs fogadott. Kedves rám gondolásuk oka az volt, hogy tapogatózó állapotfelmérésként felvetették azt a részükről hazafiasnak gondolt lehetőséget, hogy a Színművészetin baráti segítség gyanánt, nyitott füllel kellene járnom, és amennyiben olyan lázító beszélgetéseknek, avagy bármilyen, a színésznövendékek rendszer elleni szervezkedésének a tanúja lennék, akkor alkalmanként havonta, kéthavonta a Belügyminisztériumban ezt megoszthatnám velük névvel és pontos esemény leírással. Hozzátették, hogy természetesen ezt nem kérik ingyen. A főiskolai fejlődésemet szemmel tartják és diplomázásom után bármely általam választott budapesti színházban elősegítik karrierem építését.