Rendszeresen és megrögzötten használom a közösségi oldalakat, alapvetően a munkámból kifolyólag. Százszor, ezerszer sem lehet elégszer elmondani, hogy a jövő nagy kérdései legalább annyira eldőlnek az idővonalak, tweetek és posztok világában, mint a szavazófülkékben. Örök példa marad minden egyes ilyen élethelyzetre a 2020-as amerikai elnökválasztás esete: míg 2016-ban a nagy techcégek olyan biztosak voltak benne, hogy Hillary Clinton különösebb mozgolódás nélkül is behúzza az elnökséget, elég nyomatni az átlagos propagandát, addig a tavalyi hajrában már semmit sem bíztak a véletlenre.
Mindenkinek meg kell értenie, különösen azoknak, akik ma még talán idegenkednek a közösségi média világától, hogy
az, amit a választópolgárok a Facebookon látnak, sokkal nagyobb hatással lesz rájuk, mint bármilyen óriásplakát vagy tévéreklám.
Ezért sem haszontalan, ha megosztom az olvasókkal az én unos-untalan folytatott küzdelmemet a Facebookkal. Nem lesz benne semmi különleges, megannyi jobboldali újságíró szembesülhetett mindezekkel, néhányan közülük fel is adták a megnyerhetetlennek tűnő háborút. Ám amit elmondok, abban a legérdekesebb nem is maga a tett, hanem annak a minden eddigin túlmutató pofátlan, bármilyen tartástól mentes jellege, ami újfent arra ad példát, mi lesz itt 2022-ben.
Többször is előfordult már, hogy a hivatalos oldalamat letiltotta a Facebook, mondhatni, ez az ügymenet része volt, újat is kellett regisztrálnom. Nehogy azt gondolják, hogy normális keretek között erre bármivel is okot adtam. Manapság egy három- vagy harmincnapos magánzárkához bőven elég, ha a XXI. század házmesterei hathatós, elhivatott kutatómunkával találnak egy évekkel ezelőtti kommentet, amiben esetleg csúnyább kifejezés is elhagyta az ember virtuális száját, ne adja ég, ha meg is sértette valaki safe space-ét!
Röppennek a tiltások akkor is, ha a kinyilvánított vélemény bőséggel a jólneveltség keretei közé tartozik, de tartalma túlságosan konzervatív a cenzoroknak.
Ha az árnyalatnyinál hangsúlyosabban megjelenik a nemzeti érzület, huss, ott teremnek a keselyűk, és hirtelen csak azt látod, hogy egykor volt egy profilod, béke poraira.
Ezt sem lehet a szó köznapi értelmében megszokni, de a saját, ocsmány szabályaikhoz legalább valamennyire ragaszkodtak a cenzorok. Tudom, ha egy pillanatra megállunk és elgondolkozunk, akkor már ez is tarthatatlan állapotnak tűnik, hiszen azok nyilvánvaló elnyomását igyekszünk kijátszani, akik amúgy mindenfajta színű zászló alatt örömmel vonulnak, fennen hangoztatva, mennyire elutasítanak bármilyen elnyomást is, de ez a képmutatás a szokásos, progresszív módi, életünk része.