Facebook-diktatúra a neten

A törvény erejével kell arra kényszeríteni ezeket a cégeket, hogy a magyarországi viszonyok között azt tegyék, amit mi megengedünk nekik.

Forrás: flickr

Rendszeresen és megrögzötten használom a közösségi oldalakat, alapvetően a munkámból kifolyólag. Százszor, ezerszer sem lehet elégszer elmondani, hogy a jövő nagy kérdései legalább annyira eldőlnek az idővonalak, tweetek és posztok világában, mint a szavazófülkékben. Örök példa marad minden egyes ilyen élethelyzetre a 2020-as amerikai elnökválasztás esete: míg 2016-ban a nagy techcégek olyan biztosak voltak benne, hogy Hillary Clinton különösebb mozgolódás nélkül is behúzza az elnökséget, elég nyomatni az átlagos propagandát, addig a tavalyi hajrában már semmit sem bíztak a véletlenre.

Mindenkinek meg kell értenie, különösen azoknak, akik ma még talán idegenkednek a közösségi média világától, hogy

az, amit a választópolgárok a Facebookon látnak, sokkal nagyobb hatással lesz rájuk, mint bármilyen óriásplakát vagy tévéreklám.

Ezért sem haszontalan, ha megosztom az olvasókkal az én unos-untalan folytatott küzdelmemet a Facebookkal. Nem lesz benne semmi különleges, megannyi jobboldali újságíró szembesülhetett mindezekkel, néhányan közülük fel is adták a megnyerhetetlennek tűnő háborút. Ám amit elmondok, abban a legérdekesebb nem is maga a tett, hanem annak a minden eddigin túlmutató pofátlan, bármilyen tartástól mentes jellege, ami újfent arra ad példát, mi lesz itt 2022-ben.

Többször is előfordult már, hogy a hivatalos oldalamat letiltotta a Facebook, mondhatni, ez az ügymenet része volt, újat is kellett regisztrálnom. Nehogy azt gondolják, hogy normális keretek között erre bármivel is okot adtam. Manapság egy három- vagy harmincnapos magánzárkához bőven elég, ha a XXI. század házmesterei hathatós, elhivatott kutatómunkával találnak egy évekkel ezelőtti kommentet, amiben esetleg csúnyább kifejezés is elhagyta az ember virtuális száját, ne adja ég, ha meg is sértette valaki safe space-ét!

Röppennek a tiltások akkor is, ha a kinyilvánított vélemény bőséggel a jólneveltség keretei közé tartozik, de tartalma túlságosan konzervatív a cenzoroknak.

Ha az árnyalatnyinál hangsúlyosabban megjelenik a nemzeti érzület, huss, ott teremnek a keselyűk, és hirtelen csak azt látod, hogy egykor volt egy profilod, béke poraira.

Ezt sem lehet a szó köznapi értelmében megszokni, de a saját, ocsmány szabályaikhoz legalább valamennyire ragaszkodtak a cenzorok. Tudom, ha egy pillanatra megállunk és elgondolkozunk, akkor már ez is tarthatatlan állapotnak tűnik, hiszen azok nyilvánvaló elnyomását igyekszünk kijátszani, akik amúgy mindenfajta színű zászló alatt örömmel vonulnak, fennen hangoztatva, mennyire elutasítanak bármilyen elnyomást is, de ez a képmutatás a szokásos, progresszív módi, életünk része.

Mára viszont eljutottunk odáig – legalábbis én, de bizonnyal más is tapasztalta –, hogy a tojáshéjak kínos természetének való megfelelés sem elegendő. Mert ha a házmesterek és cenzorok nem tudnak belekötni abba, amit egy adott, akár hivatalos oldal tesz közzé, akkor jönnek az újabb húzások.

Friss tapasztalatom, hogy az ellehetetlenítésnek egy egészen új formája Facebook-oldalak esetén az a módszer, amikor nem tiltják le az oldalt, ellenben megakadályozzák, hogy az oldal nevében közzétevő magánszemély posztolhasson. Arra hivatkoznak ilyenkor – jön is mindig a tüchtig értesítés –, hogy kéretlen tartalmakkal kínálja meg az ember a közönséget. Azt a közönséget, amely aznap mondjuk írd és mondd három posztot láthatott az oldalon, és amely tömeg pont azért iratkozott fel a követésre, mert ilyen tartalmakat szeretne látni.

Ilyenkor egy szóval nem említik meg, hogy ez a tiltás mikor jár le, mi váltotta ki, esetleg a jövőben hogyan lehet elkerülni. Ugyan, semmi ilyesmi, csak a parancsszó: kuss a neved!

El tudják képzelni, hogy ilyen garanciákkal a világon bármilyen állami szerv is működhetne jogállami keretek között? Maguk előtt látják azt a szituációt, amiben csak a felettünk álló hatalom tudja, miben és hogyan vétettünk ama bizonyos szabályok ellenében, de ezt nem közli velünk, nem mondja meg, miként járhatnánk el máshogy, nem ad fellebbezési lehetőséget, csak üt? Ezek a diktatúrák módszerei. Hogy egészen pontosan fogalmazzak, a techcégek diktatúrájának módszere.

És ne legyen kétségük, ha másnak is van az oldalhoz hozzáférése, és ő szeretne posztolni, csakhamar ugyanilyen ukázzal találja magát szemben. Pontosan ugyanúgy, mint az előző alkalommal: fellebbezésre, a bűntett mivoltának megtudására, eleve a tájékozódásra semmilyen lehetőség sincs. Nem engedik, és azért nem engedik, hogy bármikor, bárkivel megtehessék. Ezzel aztán valóban a totális ellehetetlenítést kezdik meg, hiszen amíg a hivatalos oldalak letiltása esetén legalább valamilyen homályos gumiszabályra hivatkoztak, aminek köszönhetően kisebb-nagyobb szerencsével el is kerülhettük a retorziót – mondtam már, hogy állami keretek között ilyen helyzetben a kérdés nem az lenne, hogy jogállam vagy sem, hanem hogy Észak-Korea melyik tartománya a helyszín –, ám amikor az oldal nevében közzétevő személyt fosztják meg a posztolás lehetőségétől, akkor fennen széttárhatják a kezüket, mondván, ott van az oldal, nem tiltották le!

Ezzel a példával is azt kívántam megvilágítani, hogy a közösségi oldalak bármit megtehetnek velünk, a saját szabályaik szerint sem kell hibáznunk. Kitalálnak valamit, teljesen mindegy. Amikor ezt megtehetik Amerika elnökével, az olvasóval és velem is, akkor az, még egyszer mondom, egy diktatúra, mégpedig valamilyen különösen kemény diktatúra eszközeit idézi. A jó hírem viszont az, hogy amilyen veszélyes mindez a virtuális térben, olyannyira jelentéktelen az anyagi világ mindennapjaiban. A Facebook nem száll meg minket, nem rabolja el a vagyonunkat és, ami a legfontosabb, ha be akarja tenni a lábát otthonunk küszöbén – pontosabban ez lenne az üdvös –, akkor valamilyen szabályrendszernek neki is meg kell felelnie.

Mert ha nem kényszerítjük erre – és ez kizárólag kényszerítéssel fog menni! –, akkor 2022-ben totálisan védtelenek leszünk. Semmi hangunk sem fog maradni a közösségi médiában. Egy szempillantás alatt fogják lekapcsolni bármelyik közszereplőt, akár így, ahogy az előbb elmondtam, akár teljesen más módon.

A törvény erejével kell arra kényszeríteni ezeket a cégeket, hogy a magyarországi viszonyok között azt tegyék, amit mi megengedünk nekik, és ha ez nem így történik, akkor nekik kuss a nevük, nem nekünk.

Igen, ez egy újabb harc, de kevés ennél megspórolhatatlanabb létezik. Minél hamarabb, minél keményebben kell ezt vállalni, ugyanis a 2022-es választások egyik legfontosabb hadszíntere a Facebook lesz. Már most is az! Nem szabad kivonulni, feladni, új helyeket keresni.

Lehet és kell is majd építkezni, másfajta közösségi tereket kreálni, de erre egy év édeskevés. A saját terepviszonyaik között kell őket legyőzni, hátunk mögött tudva a magyar állam törvényi felhatalmazását.

Ha mindez megvan, és immár csak rajtunk múlik, akkor esélyük sem lesz ellenünk ezen a fórumon.

A szerző újságíró, műsorvezető