Hetvenéves a Schuman-nyilatkozat

Európát több válság is sújtja egyszerre, ami ismét egy Marshall-terv elfogadását indokolja.

Franciaország, 1948-1952 Robert Schuman francia külügyminiszter. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. MTI Külföldi Képszolgálat Fotó: -

Az európai integráció történetének ideológiai vitái és jelenlegi válsága mintegy lenyomatként őrzik a Schuman-nyilatkozatot övező dilemmákat. Ezeknek a vitáknak a lényegét a néhai Sidney Morgenbesser amerikai filozófus egyik története érzékelteti találóan, aki egy napon meghívta a hallgatóit egy étterembe. Levest rendelt, mire a pincér közölte a választékot: csirkeleves, répaleves és borscs. Morgenbesser némi gondolkodás után úgy válaszolt, hogy ő sima levest szeretne kérni. A pincér zavarba jött, nem értette a kérést. A filozófia tanára így akarta megvilágítani a diákjainak, hogy leves nem létezik általában. Nincsen univerzális íz. Leves meghatározott receptek szerint készülhet, amelyekre minden esetben egy egyedi és sajátos ízvilág jellemző. Ugyanez az alapvető kérdés merül fel az Európa-nap és az európai egységesülés dilemmáját övezően is. Vajon ­elképzelhető-e egy nemzeti ízek nélküli Európa?

Ez a kérdés ma különösen aktuális, amikor egy a járványveszély által működésében is zavarodott Európai Uniót látunk magunk előtt. Merre tovább, európai integráció? – tehetjük fel a kérdést hetven évvel azt követően, hogy Robert Schuman német származású francia külügyminiszter ezen a napon vázolta fel hat nyugat-európai állam képviselőjének párizsi találkozóján a francia és német szén- és acéltermelés közös szervezet alá vonásának tervét, amelyre néhány évvel később az európai integráció intézményrendszerének létrehozása épült. A hetvenéves Schuman-nyilatkozatról ma eltérő narratívák mellett lehet megemlékezni. Fontosnak tartom, hogy elismerve a nyilatkozat történelmi érdemét, azt mégis helyén tudjuk kezelni. A Schuman-deklaráció ugyanis nem csak egyesítőleg hatott. Már a kezdet kezdetén törést idézett elő az Európa-eszmében. Nemcsak hidat vert, hanem árkot is ásott.

A Schuman-terv sikerre vitelében segédkező, majd pedig a Montánunió főhatóságának első elnökeként tevékenykedő Jean ­Monnet képviselte a nemzeti ízek nélküli Európa megteremtésének célját. A kereskedőcsaládban nevelkedett politikus a Schuman-nyilatkozatot – amelynek a megfogalmazásában maga is részt vett – egy európai föderációt megalapozó tervnek tekintette. A nemzeti gazdaságok integrálódásában egy európai állam fokozatos kifejlődésének lehetőségét látta. Vele szemben a nemzeti ízvilágok megőrzése mellett tört lándzsát Charles de Gaulle. Katonaként és államférfiként De Gaulle nemzetállamokban és a nemzetek Európájában gondolkodott, hangsúlyozva, hogy Európát szabad emberek és független államok alkotják. Nézete szerint Európa az államok együttműködése, nem pedig összeolvasztása révén építhető fel.

Ez a kettősség, csakúgy, mint hetven évvel ezelőtt, ma is kitapintható. A transznacionális gondolkodású Monnet-t Brüsszelben ünneplik ugyan, de mint korábbi párizsi nagykövet, tanúsíthatom, hogy Franciaországban már régen megfeledkeztek róla. Ezzel szemben Charles de Gaulle a francia közéleti viták állandó szereplője, viszonyítási pont a franciák szemében. Utcákat, tereket, repülőteret, sőt még anyahajót is elneveztek róla. A tábornok az európai országok együttműködését és benne a francia–német megbékélést fontosnak tartotta, de meggyőződése szerint a nemzetek nem oldódhatnak fel egy bizonytalan szupranacionális térségben. Winston Churchill, aki bár az európai egységesülés egyik legkorábbi támogatója volt – és akit éppen ezért az Európai Unió alapító atyái között tarthatnánk számon – mindig is ellenezte a föderációs eszme térnyerését.

Ma, a 70. évfordulón azt láthatjuk, hogy a nyilatkozat a föderális elképzelés és nemzeti ízek nélküli Európának sajátította ki az ­Európa-eszmét. Az „egyre szorosabb egység” – az úgynevezett ever closer union – az európai szerződésben is rögzített elve az államok és Európa népeinek akaratától elrugaszkodva egyfajta sorsszerűségként vagy végzetként vizionálja az egységesülést. Joggal kérdezhetjük, hogy az egyre szorosabb egységnek hol vannak a határai. Sokaknak egyáltalán nem vonzó ez a politikai tartalmú kifejezés, Brüsszelben mégis ez a kánon. Helyesebb lenne, ha a közösségi jogra helyeződne a hangsúly. A közösségi jog ugyanis érték, különösen akkor, ha az ­uniós jogalkotás tiszteletben tartja a tagállamok nemzeti, alkotmányos identitását. Helyesebb lenne, ha arról beszélnénk, hogy vajon ­miért nem működik megfelelően a nemzeti parlamentek szubszidiaritás-ellenőrzési eljárása (az úgynevezett sárga lapos eljárás), miért gyenge a szubszidia­ritás kontrollja. Légvár­építés helyett a realitások talajára kell lépni.

Mára már látható, hogy a Schuman-terv nyomvonalát követő európai integráció megteremtette ugyan a gazdasági gyarapodás feltételeit, de egyre inkább megfeledkezett Európa gyökereiről, értékeiről és identitásáról. Egyre kevésbé keresi a kapcsolatot az európai hagyományokkal és történelemmel. Nem akar tanulni vagy erőt meríteni az európai nemzetek ezeréves történelmi értékeiből, örökségéből és kulturális identitásából.

Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a Schuman-nyilatkozat eredménye fél évszázadon keresztül féloldalas maradt. A gazdasági gyarapodás előnyeit ugyanis csak Európa nyugati országai élvezhették. A vasfüggöny mögé zárt közép- és kelet-európai országoknak ­sokáig csak reménytelen vágyálom volt az integrációhoz tartozás. A vasfüggöny azóta lehullott, az integráció pedig bővült. Az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőke szabad áramlásában mi is részt vehetünk. A belső határok megszűnése mindenkinek előnyökkel jár. Ezeket az eredményeket azonban nem monopolizálhatjuk, hanem figyelemmel kell lenni arra, hogy a Nyugat-Balkán országai csatlakozásának támogatása alapvető feladatunk.

Napjainkban a vész egy járvány formájában érte el Európát. Európa ma a Schuman-nyilatkozat 70. évfordulójáról emlékezik meg, de eközben történetének legsúlyosabb megrázkódtatásával néz szembe. Nemcsak a közegészségügyi válságot kell elhárítania, hanem a vele kéz a kézben járó gazdasági és társadalmi csapást is le kell küzdenie. Sajnos kijelenthető, hogy az uniós intézmények a válság korai felismerésé­ben és a megelőzés megszervezésében kudarcot vallottak. Felkészületlenek voltak, nem vették ki részüket Európa megvédéséből. Védtelenül hagyták a tagállamokat. Az Európai Bizottság se nem figyelmeztette, se nem készítette fel őket a járványveszélyre.

Európai parlamenti képviselőként már­cius első hetében személyesen éltem át, amint az ­Európai Néppárt még éppen zöldpolitikai kérdésekkel volt elfoglalva, miközben Olaszország egészségügyi ellátórendszere már az összeomlás határán állt. Pár héttel később, a járványvész és a járvány elleni védekezés kellős közepén pedig Magyarország jogállamiságának kérdése és bírálata került – immár sokadszor – terítékre a brüsszeli közéletben. Ezúttal a saját nemzeti alkotmányában előírt védekezése ­miatt kívánják felelősségre vonni. Igazat kell adni Schöpflin Györgynek, aki szerint itt már nem is kifogásokról vagy egy tagállam és az unió közötti vitáról van szó, hanem arról, hogy az egyre szorosabb egység elvét követő integráció „szertartásszerű” módon rendszabályozza a saját dogmájától eltérő tagországát.

Európának megújulásra és friss lendületre van szüksége. A britek távozásából az a tanulság fakad, hogy az európai népek feletti hatalomgyakorlás nem szakadhat el a nemzeti alkotmányos keretektől, és nem válhat ellenőrizhetetlenné. A járvány pedig arra mutat rá, hogy az Európai Unió jövőjét nem lehet ideológiáknak kiszolgáltatni.

A Schuman-nyilatkozat előkészítésének idején a háború által sújtott Nyugat-Európa újjáépítéséhez Marshall-tervre volt szükség. A nyilatkozat 70. évfordulója során az Európát sújtó válság ismét egy Marshall-terv elfogadását indokolhatja. Nemcsak gazdasági és pénzügyi értelemben a válságból való kilábaláshoz, hanem szellemi értelemben is ahhoz, hogy az integráció értelmet nyerhessen, megőrizhesse legitimitását és fennmaradhasson. Ehhez azonban az okosan és pragmatikus módon megtervezett közös politikák mellett Európának lélekre van szüksége, amelyet nemzeteinek kultúrájából, történelméből és identitásából meríthet. Ha erre nem kerül sor, akkor az Európai Unió további fragmentálódásának és pozícióvesztésének lehetünk szemtanúi. A Schuman-nyilatkozat 70. évfordulója indítja útnak az Európa jövőjéről folyó gondolkodást, amely alkalmat nyújt ehhez a szellemi megújuláshoz.

A szerző európai parlamenti képviselő (Fidesz)