Karácsony Gergely a minap sokadik búcsúkoncertjét adta a zömében szomorú szépkorúakból álló közönsége előtt. Nem mintha érdekes lenne a Szabadság téren összeverődött hallgatóság átlagéletkora. Mi, a balliberális sajtóban dolgozó ellenzéki aktivistákkal szemben alapvetően meglehetősen régimódian gondolkozunk a demokrácia természetéről. Szerintünk minden szavazó szavazata pontosan ugyanannyit ér.
Egyet.
Szerintünk teljesen mindegy, hogy ki adta le azt a bizonyos egy szavazatot, hisz a demokrácia lényege ez: a nép szavaz. A nép dönt. A szavazók között vannak szegények, gazdagok, nyugdíjasok, romák, vidékiek, kőfaragók és balett-táncos is.
Mindössze azért jegyeztük meg a hallgatóság korára vonatkozó megállapításunkat, mert a haladó sajtó lelkes videóriportjaiban a véletlenek furcsa játékának köszönhetően ugyanaz a négy darab húsz év körüli momentumos aktivista nyilatkozott csillogó szemmel. Dacára annak, hogy a Karácsonynak felállított színpad előtt a fiatalok finoman szólva alul voltak reprezentálva.
Maga a kampánynyitónak becézett tüntetés egyébként tényleg nem érdemel sok szót. Dés művész úr szokás szerint újabb koncertet adott, Szalay Kriszta színművésznő konferált, Szabó Kimmel Tamás pedig az indokoltnál és a zenei alapnál egy fokkal hangosabban és dühösebben énekelt. Ez utóbbit tökéletesen megértjük.
Tényleg roppant frusztráló lehet egy olyan diktatúrában élni, ahol a szegény, elnyomott ellenzéki művészt körömletépés helyett a hatalom egyfolytában filmes és színházi munkákra kényszeríti. No meg az is különböző diszkrepanciákat okozhat, hogy miközben a kampánydalban a csodálatos fővárosunk legszebb tereit és épületeit láthatja a nagyérdemű, aközben Szabó Kimmelnek arról kell énekelnie, hogy tiszta kosz a város és minden rossz. A rendezői változatban meg nem erősített hírek szerint patkányok is felbukkantak volna, de Bangóné miatt azt a pár snittet végül kivágták a végleges verzióból.
Valószínűleg Dés úr is hasonló okokból szokta a szaxofonját fújni. Ahelyett, hogy a rezsim kétnaponta rendőrökkel veretné össze, kénytelen zenéket komponálni, amiket a fővárosi és az állami fenntartású színházak jól be is mutatnak. (A
Pál utcai fiúk, A vágy villamosa.)
Szörnyű lehet.
Vagy valami újabb, fondorlatos orbáni trükk.
Aztán jött Gergely, gitározott egyet, olyan fejjel, mint akinek a testnevelésórákat nála gyakrabban látogató nagyfiúk a színpadra lépés előtt elvették a biciklijét, megölelgette Szabó Kimmelt, aki Budapest következő főpolgármestereként konferálta fel a terjedelmes pártreferenciával bíró, ambiciózus jelöltet.
Valószínűleg a rengeteg fellépés és forgatás miatt nem tudott időt szakítani a legújabb közvélemény-kutatási adatok tanulmányozására.
Jött tehát a miniszterelnök-jelölt, pardon, főpolgármester-jelölt – elnézést, de tényleg követhetetlen, Karácsony Gergely épp mi szeretne lenni –, majd hosszú és unalmas beszédben ígért, lódított és altatott.
A beszéd maga annyira gyenge volt, hogy még a Karácsony Gergely kampányát segítő ellenzéki sajtó se nagyon szemezgetett belőle. Inkább azt a négy, rosszul elfogott akkordot marketingelték.
De azt nagyon.
Gergely egyébként a napokban tért vissza Isztambulból (amire odaért, a kampánycsapata remélhetőleg már felvilágosította arról, hogy nem a célállomása, hanem Ankara Törökország fővárosa), ahol elmélyült tanácskozást folytatott a frissen megválasztott ellenzéki főpolgármesterrel. Útjára magával is vitt vagy fél tucat szélsőségesen függetlenobjektív újságírót. Hogy az útjukat pontosan ki fizette, az lapzártánkig még nem derült ki.
Kinti tapasztalatait meg is osztotta az egybegyűltekkel. Ekrem Imamoglu a radikális szeretet kampányával győzött Isztambulban, amit Karácsony is szeretne átvenni. Ezt a radikális szeretet dolgot meglátásunk szerint azért feltétlenül át kellene beszélnie a Fidesz-szavazókat és a kormánypárttal szimpatizáló újságírókat patkányozó, agymosottozó, birkázó, veréssel, akasztással, gyilkossággal fenyegető politikustársaival és támogatóival, mert ők a jelek szerint inkább a radikális gyűlölet politikáját preferálják.
Karácsony a beszédét időben kezdte el, ami csak egyet jelenthet. A stábjából valaki kiváló helyismerettel bírhat, hiszen Gergely pontosan érkezett a Szabadság téri helyszínre. Azaz valószínűleg nem tévedt el, ami – tekintve, hogy folyton meggyűlik a baja a földrajzzal – óriási eredmény.
A főpolgármester-jelölt úr, mint az említettük, nem tudja, mi Törökország fővárosa, Észak-Pestre helyezte Csepelt, és pár napja homlokát ráncolva, gondterhelten aggódott egy nagyot a szerinte a ligetben található Nemzeti Múzeum megépítése miatt. Nekünk ugyan úgy rémlik, hogy a Nemzeti Múzeum már igen régen megépült, ráadásul nem a ligetben, hanem a Múzeum körúton áll, a városi legenda szerint pedig bizonyos Petőfi Sándor már 1848. március 15-én szavalt is ott valami Nemzeti dalt, de hát Karigeri nem olyan pitiáner figura, hogy ilyen apró-cseprő dolgokkal foglalkozzon.
Karigeri tehát, úgy tűnik, képtelen nem hibázni, akárhányszor megszólal, elcsúszik egy banánhéjon, mintegy bebizonyítva, hogy nemhogy egy fővárost, de egy könyvtárat sem tudna elvezetni.
Hogy a hibáiról miért nem számol be soha az ellenzéki jelzőt mindig önérzetesen visszautasító és máskor oly éber balliberális sajtó?
A kérdés megválaszolását olvasóinkra bízzuk.
