Liberális kultúrsokkolók Erdélyben

Az erdélyi balliberális szellemi elit is behódolt az SZFE-ügynek, és többen aláírták a szolidaritási nyilatkozatot.

Budapest, 2020. szeptember 6. Résztvevõk a Színház- és Filmmûvészeti Egyetem (SZFE) Vas utcai épülete közelében az SZFE és a Parlament között szervezett élõláncon 2020. szeptember 6-án. Élõlánccal tiltakoztak az SZFE modellváltása, autonómiájának elveszítése ellen az intézmény hallgatói és szimpatizánsok ezen a napon Budapest belvárosában. Az élõlánc tagjai kézrõl kézre adták azt a chartát, amelyet délelõtt az egyetem szenátusa írt. A Charta Universitasban rögzítették azokat az alapelveket, amelyek mentén el tudnák képzelni az együttmûködést az Innovációs és Technológiai Minisztériummal. MTI/Mónus Márton Fotó: Mónus Márton

„Elképesztő szégyen. Megérdemelnétek, hogy kiürüljön a nézőteretek” – így kommentálta a köztiszteletben álló nagyváradi hegedűművész, Thurzó Sándor József egy helyi kulturális közösségi oldalon, hogy több erdélyi színész is aláírta az SZFE melletti szolidaritási nyilatkozatot. És nem ő volt az egyetlen, aki így nyilvánult meg. Bizony, Erdélyországban is sie­tett a balliberális „szellemi elit” a behódolással, sőt már szeptember közepén megtörtént az aktus. Végül is valahogy fel kell magukra hívniuk a figyelmet, ha már nem csak a vírus miatt kezdenek kongani a nézőterek Váradtól Marosvásárhelyig, nemde?

Még él az a Kárpát-medencei tévhit, hogy Erdélyben virágzik a magyar nemzeti kultúra, hiszen a – bukaresti – teher alatt csak nőhet a pálma. Egy ideje ez már téves kapcsolásnak számít. Mi bizonyítja ezt jobban, mint az a 130 „művész” – köztük akad azért jegypénztáros, ügyelő, de adjunktus is különböző városokból –, aki a Játéktér.ro nevű erdélyi színházi portálon letette a garast a begyepesedett, ultraliberális, anarchobolsevista, egyszóval nemzetellenes budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem mellett. Hogy mindez derült égből villámcsapásként érte az erdélyi magyarságot? Csak részben.

Ha az anyaországból valaki fellép a játéktérre, annak bizonyára nem mondanak sokat a felsorolásban szereplő nevek, ám mégis oda kell figyelni erre az összesítésre. Több okból is. Egyrészt meg kell nézni a hangadókat. Hiszen ott szerepel a nevek között az amúgy épp váradi származású Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója, egykori humorista, akinek a közösségi oldala maga egy ultraliberális tanulmány. Felfoghatatlan, hogy a székelyek hogy tűrnek meg egy ilyen személyt a köreikben, akinek már valószínűleg a teljes ruhatára SZFE-s piros-fehér kordonszalagból van összefércelve.

De hogy kiről is van szó? Érdemes végigpörgetni különösen aktív Facebook-oldalát annak fényében, hogy ő tulajdonképpen a Nemzetinek nevezett marosvásárhelyi teátrumot igazgatja. Miközben egyre-másra osztja a képeket a szigszalagozásról, a beszalagozott üres nézőteréről, büszkélkedik a Budapesten tünciző vásárhelyi színiről odapottyantott tanítványaival is. Sőt, még a szívéhez minden bizonnyal legközelebb álló fővárosból, Bukarestből is megosztja híveivel méretes pracliját „freeSZFE” felirattal. De december 1., azaz Erdély elrablásának román ünnepe apropóján is értekezik a direktor úr, és egyúttal köszönti is Romániát, stílusosan egy román trikolór előtt, hajlott gerinccel, keverve a szezont a fazonnal, meg persze az európaisággal. Én eddig bírtam gyomorral a pörgetést. Gondolom, összeállt a kép az olvasóban, nem kell tovább ragoznom, hogy vajon miért került Gáspárik szignója is a 130 díszpinty közé, arról nem is beszélve, hogy három éve a CEU érinthetetlensége mellett is kiállt erdélyiként Barabási Albert-László és még sokak társaságában.

Azt is tudnunk kell, hogy ez a Gáspárik nevű kihelyezett liberális helyőr a marosvásárhelyi Alter-Native nemzetközi rövidfilmfesztivál művészeti igazgatója is, azé a rendezvényé, amely a hivatalos honlap szerint a finanszírozók között magyar állami támogatókat is a soraiban tudhat. Azt se feledjük, hogy Marosvásárhely tekintetében a legnagyobb magyar lélekszámú erdélyi városról beszélünk, (szín)művészeti egyetemmel. Ennek a városnak tehát van kulturális súlya – legalábbis erdélyi térfélen. Érdemes felmenni a marosvásárhelyi teátrum honlapjára is, hiszen még Alföldi Róbert is belepirulna a repertoárjuk láttán, hogy mekkorát alkotnak az erdélyi „tanítványok”. Még Henrik Ibsen Nórája se hiányozhat a műsorukból, ami – hogy Szentesi Zöldi Lászlót idézzem – maga a társadalmi felforgatás címere. De ez csak a jéghegy csúcsa.

Nyargaljunk vissza szülővárosomba, Nagyváradra, ahol egy ideje bizony nem akárki, maga Novák Eszter, az SZFE volt rektorhelyettese a főrendező az idén 120 évessé lett Szigligeti Színházban. A kiürülő nézőtérről szóló jóslat főképp neki szólt a cikk elején, s annak a színészi, illetve színházi alkalmazotti klikknek, amely nyilván „isteni sugallatra” állt ki Váradon is a budapesti egyetemfoglalók mellett. Ők azok a figurák, akik soha nem álltak ki egyetlen erdélyi vagy nagyváradi magyar nemzeti ügy mellett. Se primadonnaként, se bábszínészként – merthogy a helyi bábosok részéről is van ám izgulás az SZFE sorsa miatt. Nem lepődnék meg, ha a botrányos melegpropaganda-könyv, a Meseország mindenkié átiratát is épp ők tűznék elsők között műsorra Erdélyben.

Kis Gáspárikok ezek mind, akik szeretnek haladni a liberális trenddel, fekszenek nekik a darabok ultramodern, lélektelen, degenerált átiratai, amivel gyakorlatilag előbb-utóbb kiüldözik az erdélyi közönséget a nézőtérről, miközben gondolatrendőrségesdit játszanak a mindennapokban és a deszkákon. Hol vannak azok a valóban magyar darabok, amelyeket még a 90-es években is bátorság volt eljátszani szerte Erdélyben? Hol vannak azok, amelyek után úgy jöttünk ki Thália templomából, hogy van értelme a holnapnak, akkor is, ha a következő előadást már a román társulat játssza ugyanitt? Tudják hányszor emelt szót ez a társaság azért, hogy például a váradi román társulatnak végre ildomos lenne egy saját épületet felhúznia? Megsúgom: soha!

És hol voltak ezek a csepűrágók, amikor néhány éve majd tízezer aláírást gyűjtöttek a váradiak (a közönség!) azért, hogy helyezzék végre vissza a városalapító Szent László elmenekített szobrát az őt megillető helyre, Nagyvárad főterére? Sehol. Pedig ez egy szimbolikus lépésnél jóval többet jelentett volna. Egy támogató nyilatkozat, de még egy ártatlan szolidaritási szavalat sem érkezett tőlük, a közszereplőktől. Ez bizonyos tekintetben máig ható kultúrsokkot okozott összerdélyi szinten is. Pedig a váradi színház kezét sem csak Bukarest fogja.

Különösen beszédes az is, hogy a szóban forgó erdélyi aláírók között arányaiban nagyon sok az anyaországi születésű színészpalánta. Hogy melyikük végzett az SZFE-n? Valószínűleg sokuk, s láthatóan hozták is magukkal az idegen hagyományt. Most pedig egyre inkább meghonosodni látszik a liberális térfoglalás a világot jelentő deszkákon, ahol a tét hatalmas. Az erdélyi városokban ugyanis rendszerint csak egy magyar nyelven játszó színház működik. Nemigen van alternatíva, nincs hová átülni, nincs másik rendező, nincs másik társulat. És itt a gond, mert ha Erdély is kulturális kelepcébe, egy magyarországihoz hasonló diktatórikus, hisztériázó társaság kezébe kerül, amelyhez az erdélyi balliberális sajtó (ilyen is van ám!) is partner, akkor az maradandó károkat okozhat a legnagyobb elszakított nemzetrész, az erdélyi magyarság soraiban.

A szerző író, újságíró