Megfényesíti a tekintetet

A szerző pár percre megáll. Születésnapot ünnepel. Fölegyenesedik, mint tette azt pár esztendeje Szatmárcsekén, a Kölcsey-emlékházban, ahol a tárlatvezetés végén a látogatók együtt elénekelik a Himnuszt.

2020. 01. 26. 8:00
Szécsény, 2015. január 23. Kölcsey Ferenc Himnusz címû versének eredeti kézirata a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban 2015. január 23-án. A múzeumban a magyar kultúra napja alkalmából kiállítják a Himnusz eredeti kéziratát és I. Károly király 1334. május 5-i adománylevelét. MTI Fotó: Komka Péter
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A Mélyszántást végző szerző pár percre megáll. Születésnapot ünnepel. Fölegyenesedik, mint tette azt pár esztendeje Szatmárcsekén, a Kölcsey-emlékházban, ahol a tárlatvezetés végén a látogatók együtt elénekelik a Himnuszt. Még a teremőr is föláll, ő is kiegyenesedik. Bár aligha tartozik a tisztéhez, ő is énekel… Sok ilyen szívdobogást kívánok mindnyájunknak!

A magyar himnusz 1823-as megszületése óta rögös úton jár. Még ma is gyakran halljuk, hogy például a román hivatalosság büntetést szab ki valamelyik székely rendezvény szervezőire, amiért az egybegyűltek a magyar himnuszt énekelték. Arrafelé ma is alapelv: féken kell tartani a himnuszba bújt nemzeti szellemet, mert az mindenre képes. Mozgósít, egységre hív, megfényesíti a tekintetet.

Pedig a tiltás csak olaj a tűzre.

Némelyik himnusz maga is tűzben született. Mint például a franciáké. A Marseillaise amatőr szerzője, Rouget de Lisle kapitány 1792 tavaszának egyik csata előtti éjszakáján írta a dalt. Eredetileg forradalmi menetindulónak szánta, maga sem gondolta, hogy szerzeményére kivételes pálya vár, három évvel később már Franciaország himnusza lesz. (Zenekari változatát – milyen különös – az az Hector Berlioz vetette papírra, aki a mi Rákóczi-indulónkét.)

Szánnivaló, ahogyan a hatalmasságok félik a himnuszt. Érzik az erejét. Rákosi Mátyás hatalma csúcsán odáig ment, hogy Kölcsey „istenes” Himnusza helyett újat akart íratni Illyés Gyulával és Kodály Zoltánnal, mert „az mégsem lehet, hogy a dolgozó nép Himnusza vagy bármely ünnepség az Isten nevével kezdődjön”. (Pedig nem volt buta ember a tömzsi diktátor – ellenkezőleg, az olvasott, nyelveket beszélő gonosztevők közé tartozott –, ám féktelen vallásgyűlöletén sosem tudott úrrá lenni.) Nem kis bátorság kellett nemet mondani a diktátornak. „Meg van az már írva” – tért ki a felkérés elől Illyés. Kodály is kurtán felelt: „Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet.” Többet nem próbálkozott a vezér, beérte a róla hozsannázó költemények, novellák rengetegével – szomorún teszem hozzá: gyakran a kor legjelesebbjei jegyezték az opusokat. (Ki gerinc híján lett udvari szerző, ki a gerinctöréstől való félelmében.)

A diktatúráknak, mint falat kenyér, mindig kellett/kell az értelmiség legeleje. Persze csak a tenyérből etethető fajta. Mekkora képmutatás – miközben üldözik a szellem apostolait, pontosan tudják, nélkülük nem boldogulnak. Gondoljuk el, mi mindenre képes egy géniusz. Zsenijén keresztül új alakba bújhat bárki, bármi. Embert, pillanatot, de még a tájat is képes megváltoztatni. Vajon ugyanaz lenne-e ma a Hortobágy, ha a költő nem énekli meg az ő igéző tollával? Milyennek látnánk a kihalt, semmire sem jó, szikes pusztát, ha nem ő vezetne körbe ott bennünket? Petőfi tolla varázsolta „rónává” a cudar vidéket. Vagy Eger. Ha ostromának történetéről, törökverő hőseiről nem ír Gárdonyi a maga kivételes tollával, ma csak egy lenne a kor végvárai közül.

A dalnak és a szónak ereje van, hát még a dalolt szónak.

Regénybe illő a megzenésített Himnusz sorsa is. 1844. augusztus 10-én szólalt meg először Óbudán, a Széchenyi gőzös vízre bocsátásánál, állami ünnepen pedig 1848. augusztus 20-án, Szent István napján csendült fel a budavári Mátyás-templomban. Nem csoda, hogy a szabadságharc leverése után a Himnusznak is bujdosnia kellett. Mert egy igazi himnusz hűséges, közösséget vállal azokkal, akik hallgattak rá: „Hazádnak rendületlenül légy híve! […]”

Elvenni tőlünk a nemzeti fohászt nem tudta senki. Sem a Monarchia, sem a kommunizmus. Bár utóbbi ünnepi eseményeken csak „csokorba kötve” (a szovjet himnusz és az Internacionálé közé szorítva) engedélyezte. De a szívekben ő szólt a leghangosabban! (Rákosi idejében csak a zenéjét engedélyezték, énekelni nem lehetett.)

Aztán jött 1956, és a Himnusz – Beethoven Egmont-nyitánya mellett – ismét a hazaszeretet harsány szimbólumává lett. Azzá, amivé Kölcsey megálmodta, s ahogyan intelmeiben unokaöccsének is megírta: „Mert tudd meg: e szóban – haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid s polgártársaid…”

A Himnusz címzettje Isten. Tőle kér védő kart megtiport nemzetének a költő. Ma is.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.