Ravaszdi érzékenység

Pataki Tamás legalább azt eldönthetné, hogy mi a baja velem. Puzsér Róbert válasza Pataki Tamás írására.

Fotó: Andras Eberling

A Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány és a nemzeti radikális szubkultúra orgánumai országszerte hirdetik, hogy magyargyűlölő vagyok. A Magyar Nemzettől a Kuruc.infóig, az Origótól a megyei lapokig a trollkurzus teljes médiája az alábbi kijelentésem felett hörög:

„Nagyon unom már azt a nemtelen játékot, amit a két kurzus folytat, melynek keretében a másik oldal hőseit és mártírjait gazembereknek állítják be. A huszadik század rettenetes történelmi korszak volt démoni eszmékkel, elaljasított, megnyomorított és legyilkolt emberek millióival. A magyarok hősei is ilyenek: mocskosak, sikertelenek, tragikus tévedésekkel és szégyenletes bűnökkel terheltek – s ilyenek a mai magyarok is, akik kétségbeesetten próbálják eltussolni a múlt bűneit, és nem akarják látni a jó szándékot a félresiklott tettek mögött: semmit nem tanultak az őseik meg az elődeik bűneiből, inkább az ellenséges törzs egykori tolvajlásaiból és gyilkosságaiból faragnak fegyvert azok leszármazottai és utódai ellen. Legyen magyar a magyarnak egyszer s mindenkorra a legfőbb ellensége, s a két szekértábor mindörökre leválthatatlan marad – erre szolgál a törzsek egyetlen közös ügye: a kultúrharc.”

Nos, Pataki Tamás az írásomban megvont gondolati ív elejét és végét természetesen nem idézi, nehogy a kiragadott részlet értelmezhetővé váljon, s azzal revolverez, hogy én a magyarságot és a magyarság hőseit sértegettem. Holott már a teljes bekezdésből félreérthetetlenül kiderül, hogy az a kurzusok ikonjairól szól, azokról a politikai szereplőkről, akiknek a nevei vég nélkül sorolhatók elkezdve a vörös gróftól, Károlyi Mihálytól, akit a jobboldali emlékezet a tanácsköztársaságért és a trianoni békediktátumért okol, a baloldali emlékezet meg a kalandor háborús politika ellenfeleként tart számon; Horthy Miklóson keresztül, akihez a baloldal a fehérterrort, a zsidótörvényeket és a doni katasztrófát, míg a jobboldal az ország talpra állítását és a revíziós politika következetességét rendeli; Bajcsy-Zsilinszky Endrén keresztül, akinek a politikai öröksége közös érték, fiatalkorát mégis politikai gyilkosság terheli; egészen Nagy Imréig, akinek a végzete hiába hősies, ha a padlások lesöprése megbocsájthatatlan a jobboldali magyarok szemében.

Amikor Pataki Tamás a szándékosan és aprólékosan félreértett állásponttal vitatkozni próbál, mindjárt olyan hősökhöz szalad, akik egyáltalán nem részei az emlékezetpolitikai diskurzusnak, és háromszáz magyar közül kétszázkilencvenkilenc a nevüket sem ismeri – Vezér Ferenc, Egán Iván Pál és Gaál Tibor szobrai körül nincsenek tüntetések. Vezér Ferenc egy mártíromságot szenvedett pálos szerzetes; Egán Iván Pál egy tizenhét éves fiú, aki 1944-ben önkéntesként egy borzalmas háború rossz oldalán harcolva vesztette életét, s akit ezért nem neveznék hősnek, inkább áldozatnak; Gaál Tibor pedig egy sportoló, aki harcolt a második világháborúban, aztán a hatvanas években megyei sportvezető lett, majd a hatvanas évek végén megkapta a Kiváló Sportmunkáért emlékérmet, Pataki Tamás pedig fontosnak tartotta kiemelni ezt a kitüntetést mint a sikeresség ékes bizonyítékát. Bevallom, én nem látok semmi hősiességet az államszocialista rendszer kitüntetéseiben, de ennek nincs semmi jelentősége, hiszen én ugye magyargyűlölő vagyok, továbbá nem az épp uralkodó állampárt emlőin építgetem írói-publicistai karrieremet, mint teszi ezt Pataki Tamás. Jellemző továbbá, hogy a szerző hősei közt egyetlen közéleti szereplő és egyetlen politikus sincs, köztük ugyanis soha nem találna olyat, aki saját definíciójának megfelel: „A hőseink ugyanis nem mocskosak, sikertelenek, sem nem szégyenletes bűnökkel terheltek. Az ilyen embereket ugyanis nem nevezzük hősnek, az ilyen magyarokat senki sem tartja hősiesnek.”

A szemfüles félreértés mellett sokatmondó Pataki Tamás gúnyolódása: „Roppant érdekes, hogy pont a hivatásos árokbetemető, a törzsekké széthullt magyar társadalom örökös nagyfejedelem-jelöltje vetett papírra ilyen gondolatokat. Publicisztikája elején olyan mondatokat enged meg magának, amelyekkel maga is a sokat átkozott probléma részévé válik.”

Pataki Tamás legalább azt eldönthetné, hogy mi a baja velem. Vagy gúnyolódjon az árokbetemető pózán, az örökös nagyfejedelem-jelöltön, vagy pedig kérje számon, hogy miért válik maga is ennek a súlyos problémának a részévé! Pataki Tamás tényleg árkokat akar betemetni? Tényleg ezért fizetik a Magyar Nemzetnél? Tényleg problémának látja az árkokat, és tényleg annyira fájna neki, ha valóban ennek a problémának a részévé válnék, mint ahogy előadja azt? Ha a publicisztikám elejéről mondatokat idézne, és nem csak egyetlen mondatot, Pataki Tamás szélhámossága máris nyilvánvalóvá válna, hisz ez a szöveg épp az árkok betemetéséről szól – arról, hogy ne bántsuk már egymás hőseit, értsük meg a huszadik századot, és tiszteljük a másikat ért veszteséget és fájdalmat. Mert ez mind magyar fájdalom, mi pedig mindannyian magyarok vagyunk. Persze félre lehet érteni – és félre is kell, ha a nemzeti radikális törzs taktikai érdeke épp ezt követeli.