Ismeretes, hogy ősszel átdolgozott történelemtankönyvek állnak a közoktatás szolgálatába. Kétszer két tankönyvről van szó, hiszen az 5. és a 9. osztályos diákoknak megújult a korábbi „NTK-s” és az újgenerációs „OFI-s” tankönyv. Az átdolgozás csapatmunkában készült, ezért a folyamat egészéről nem vagyok illetékes egyedül nyilatkozni. (Annyit megjegyzek, hogy kiváló és korrekt kollégákat ismertem meg!) Nekem a szakmai alapról kell szólnom. A korai magyar múltat sok tekintetben újszerűen muttatuk be, és ezért „történészileg” én felelek. Mindezek hátteréről már nyilatkoztam a Történelemoktatók Szakmai Egyesülete kérdéseire válaszolva: ez a beszélgetés június 26-án vált elérhetővé a honlapjukon.
A tankönyvekben foglaltakért napi politikai bírálatokat is kaptam. Ezek önmagukat minősítik, velük így nincs dolgom. A beszélgetés óta megjelent a Magyar Narancsban egy cikk, amelyben tudományos kutatók is kifejtették fenntartásaikat, és ezekre viszont már illik válaszolnom.
Kérdéses a finnugristák módszertani felkészültsége
Sejtettem, hogy főleg finnugrista körök kedélyét borzolja az, hogy a nyelvcsaládfa-elméletre épített őstörténeti koncepció háttérbe szorul, ami annak következménye, hogy a múltról alkotott kép az újabb tudományágak kifejlődésével színesedik, s közben fontos elméleti viták folynak az egyes tudományok őstörténeti illetékességi köréről. Mármost a Nyelvtudományi Intézet kutatói szerint olyan módszertani hiányosságokat vetek a nyelvészek szemére, amelyeket már évtizedekkel ezelőtt, némelyiket több mint száz éve levetkőzött a tudományág. Nézzük meg, mennyire igaz ez.
Kiindulásul idézendő Bálint Csanád régész akadémikus (aki nem lelkesedik a tankönyvben végzett munkámért), ő ugyanis 2006-ban közölt tanulmányával ad látleletet az őstörténet-szemlélet állapotáról: „abban a multidiszciplináris munkában, amit a magyar őstörténet kutatásának szokás nevezni, máig nem vált szét egyértelműen a néppé válás folyamatának (azaz az ethnogenezisnek) és a tényleges őstörténetnek a vizsgálata. Ennek oka a tudománytörténetben keresendő, végső soron a nép és a nyelv azonosságának 18. században született felfogásában rejlik. Ezért kezdődött és kezdődik Magyarországon minden, a korai magyar történelemmel foglalkozó kézikönyv és népszerűsítő mű az uráli, majd a finnugor népek nyelvrokonságának, majd az annak alapján rekonstruált őstörténetének bemutatásával, ahol a teoretikus nullponttól a magyar nyelv – azaz: a magyar nép?! – történetén keresztül egyenes vonal vezet a honfoglalásig. Ugyanez az európai népek legtöbbjénél elképzelhetetlennek, érthetetlennek, fölöslegesnek tűnnék! Ki tulajdonít annak különös jelentőséget, hogy az angol nép legalább három ágból: a kelta őslakosságra telepedett angolszászok, majd bő fél évezreddel később a normannok »honfoglalásából« tevődött össze?! Hogy a franciák a germán frankok és a nyelvükben, kultúrájukban ellatinosodott gallok szimbiózisából születtek?! Ott az ország, a nép történetének bemutatásába sosem keverik bele a nyelv történetét.” Továbbgondolva az idézetet a finnugor nyelvcsaládfa-elmélet szőröstül-bőröstül kimaradhatott volna a történelem tankönyvekből; ehhez képest nem maradt ki.
Más kérdés, hogy nem oly kifinomult a finnugristák módszertani felkészültsége, mint ahogy azt a Nyelvtudományi Intézet munkatársai láttatni szeretnék.