Ünnep ideológiák ködfüggönyében

Harminc évvel azután, hogy a szabadságot kivívtuk, itt Közép-Európában azt látjuk, hogy egyre több irányból fenyegetik azt.

Fotó: MTI/EPA/Stephanie Lecocq

Egy olyan világban és egy olyan Európában élünk, amely ma ugyan folyton a szabadságra hivatkozik, de közben folyamatosan, lépésről lépésre önként feladja azt. Ezért a szabadságról, az azt valóban fenyegető mai veszélyekről folyton beszélni kell. Deutsch Tamás nemrég a Mandineren fontos négy pontot tett közzé a szabadságról (Mandiner, november 14.). Mikor harminc éve letartóztatták, az itthoni fideszesek éhségsztrájkot szerveztek a csehszlovák nagykövetség elé, én pedig az amerikai külügyminisztériumban Paula Dobrianskynál előszobáztam a kiszabadítása érdekében.

Deutsch pontjai következnek:

1. Harminc éve a kommunizmust nem a világpolitikai kényszerekbe belemerevedett, azokhoz magát addigra már jól hozzáidomító úgynevezett Nyugat, hanem Közép-Európa népei döntötték meg (együtt és egyenként).

2. Európa a szabadság kontinense, amely egésze számára a harminc évvel ezelőtti sikeres szabadságküzdelmeink jelenthetik ma is az igazi szellemi erőforrást.

3. A harminc évvel ezelőtti nagy közép-európai mozgalom nemcsak az egyéni és a nemzetek szabadságát, függetlenségét vívta ki, hanem legyőzte az úgynevezett nyugati világban addigra zsinórmértékké vált kishitűséget, megalkuvást és szabadságfeladást, a számunkra oly kiábrándító úgynevezett reálpolitikát.

4. Ma Közép-Európa a szabadság zsinórmértéke.

Minden szavával egyetértek. Mi, magyarok, lengyelek, csehek, szlovákok itt, Európa közepén a szabadság nemzetei vagyunk. Legnagyszerűbb hőseink az életüket is odaadták az elnyomással szembeni harcban. A küzdelem a szocializmus elleni forradalmaink leverése után tovább folytatódott, és a véreskezű kádárok, münnichferencek és apróantalok diktatúráját a nemzet együtt döntötte meg. A husákokét, honeckerekét és a jaruzelskiékét szintén, a testvérnépek. Nekünk nincs szégyenkeznivalónk, ha a szabadság kerül szóba. Ezért kioktatást sem fogadunk el senkitől.

Vegyük hát számba a helyzetet, tisztázzuk a teendőket!

Ma azt látjuk, hogy a harminc évvel ezelőtti inspiráció egyre kevésbé látszik az úgynevezett Nyugat társadalmain. Az ő szabad világukban – velünk ellentétben – nem kellett naponta szembesülniük a szabadság hiányával, a nemzeti érzés, a hit nyílt elnyomásával. Ámulunk, amikor azt látjuk, hogy önként adják fel a polgári társadalmak legszentebb, legalapvetőbb eszméit. Egy olyan világban, amelyből kivész az igazság, a másik ember tisztelete, a méltóság, a lojalitás, a hűség, ott a szabadság sem tud fennmaradni.

Ha belehallgatunk a nyugati politikai vitákba, akkor azt tudjuk meg, hogy a szabadság egykor legfontosabbnak tartott fundamentumai ma valójában a rossz és az elnyomás eszközei és azt, hogy szigorítással, új tilalomfák felállításával, büntetőjoggal vagy közösségi kirekesztéssel, a szabad beszéd cenzúrázásával, a bajt okozó ágensek – a család, a nemzet, a hit, a közösség – felszámolásával és szétbontásával kell azokat korlátozni. Az így gondolkodók itthoni követői szolgai módon ugyanezt a szabadságellenes gondolkodásmódot akarják ránk erőltetni.

Az a megszólítás, hogy magyarok vagy hogy magyar nemzet, az EU doktrinerebb képviselői szemében már nem számít politikailag korrektnek. Nemrégiben egy holland európai képviselőnő oktatta ki nyilvánosan Szijjártó Pétert, kiváló külügyminiszterünket, hogy nem beszélhet a magyarok nevében, mert nem minden magyar ember ért vele egyet és a kormányára nem minden magyar szavazott. Tette ezt az „európaiak nevében”, miközben rá és pártjára, a D66 nevű balliberális pártra hazájában a hollandoknak csak egy csekély kis töredéke voksolt, minden európaihoz viszonyítva pedig még durvább az aránytévesztése, amit a hölgy észre sem vett.

Harminc évvel azután, hogy a szabadságot kivívtuk, itt Közép-Európában azt látjuk, hogy egyre több irányból fenyegetik azt: világprojektek és politikai ügynökök szívós erőfeszítései együttesen mállasztják annak alapjait. Kidobják a szemétre a kereket, mert néha a rögös úton zötyög tőle a szekér. Kidobják a kerítést, mert úgymond határt szab az egyén mozgásának. Kidobják a nemzeti büszkeséget, mert úgymond kirekeszt. Kidobják a kereszténységet, mert az úgymond gátat szab idegen istenek tiszteletének.

A nyugati világ realitásérzékét elvesztett, ideológiavezérelt hamis tudatának szimptomatikus példája az a sokszor elismételt, nekünk szegezett gondolat, hogy „falak, kerítések építése helyett azok lebontására volna ma szükség”. A legalantasabb és legsunyibb támadások egyike ez, amit napjainkban, a harmincadik évforduló kapcsán, a berlini fal leomlásával összefüggésben oly sokat hallhattunk. Akik ilyet mondanak, pont nekünk, azok súlyos történelmi amnéziában szenvednek. Aki képes szembeállítani a börtön rácsát eltávolító rabot azzal, aki saját hazáját védi az illetéktelen belépővel szemben, az súlyos valóságtagadásban szenved. Aki a börtönt építő elnyomót és a saját nemzetét megvédő határőrt egy lapra helyezi, az sosem tanulta meg a szabadság igazi leckéjét.

A jólétbe belefeledkezett nyugati barátaink már azt is elfelejtették, hogy az ő nemzetüket is a kereszténység hozta létre, tette őket naggyá és sikeressé. Mi itt Közép-Európában a szabadságot a nemzetünk összetartozásának hallatlan mozgósító erejével vívtuk ki egy, a hatalmát az egész világra kiterjeszteni akaró óriási birodalommal szemben.

Bennünk különös érzékenység van ezért a szabadság bármilyen korlátozására, jöjjön az államok, kommunikációs cégek, világbefolyásra törő milliárdosok vagy akár naiv, tudatlan, agymosott vagy félrevezetett jóakarók felől. Mert a szabadság ellenségeit mi könnyen felismerjük, van róluk közeli tapasztalatunk: azok mindig a szabadság fundamentumául szolgáló közös hitünket, a bennünket összetartó kötelékeket, a közösséget támadják meg először.

Nemrég részt vettem az Európai Parlament berlini fal leomlására emlékező ülésén, és meg voltam döbbenve. Az ottani vitából, a brüsszeli frakcióvezetők szónoklataiból a harminc évvel ezelőtti események olyan képe bontakozott ki, amely köszönőviszonyban sincs a valósággal. Egy nagy októberi (novemberi) baloldali forradalom tűnt a szemeink elé, amelyet az akkori emberek a klímaváltozás és a korrupció ellen indítottak (!), amelynek a populizmus, a nacionalizmus és a kirekesztés volt a fő ellensége (!).

Egyik mondatukban – mint a Zöldek harmincvalahány esztendős frakcióvezetője – éltették a bátor szabadságharcosokat, a másikkal pedig gyalázták az igazi szabadságharcos Orbán Viktort. Úgy éreztem magam, ahogy Krassó György és más ötvenhatos forradalmárok érezhették magukat a rendszerváltozáskor, amikor mindenki rájuk hivatkozott, de meghallgatni senki nem akarta őket.

Azt, hogy a sorokban ott ülnek az események igazi aktív részt vevői, mint Deutsch Tamás, Sasha Vondra vagy éppen jómagam, szemrebbenés nélkül elfelejtkeztek az egymás sarkára taposó, nagy történelemhamisító igyekezetben. Én eközben Orbán Viktor rendőri elvezetéséről, a vízlépcső elleni tüntetésről, a prágai bikaborjakról mutogattam internetes fotókat egy fiatal, mellettem ülő spanyol néppárti hölgynek, aki mindjárt vette is a lapot és válaszul a nyolcéves fiának a fotóit kapta elő. Aztán a Google-ban megnézte az 1989-es eseményeket…

A hamis ünnepség meggyőzött arról, hogy nem szabad hagynunk senkinek, hogy a saját múltunk valóságát eltakarják a ma divatos ideo­lógiák ködfüggönyével. Mi ma is ugyanazért harcolunk, mint harminc éve, és ez valamiért nagyon nem tetszik azoknak, akik ma a legkisebb nyomás, sajtóattak, divatos egyperces agymenés hatására feladják az elveiket, nehogy rossz színben tűnjenek fel egyes nyilvánosság-kapuőr véleményvezérek szemében.

Frans Timmermans úr, az Európai Bizottság nagy hatalmú, régi-új baloldali globalista alelnöke, egy a ma olyan divatos, jogállamiságról tartott tanácskozáson, ahol egy fia­tal magyar politikusnő reményét fejezte ki, hogy az új Európai Bizottság letér majd arról az útról, amelyen a közelmúltban kezdett járni, és tartózkodni fog szankcióktól, az országok megszégyenítésétől, büntetésétől, fenyegetésétől, amelyek az európai egység alapjait rombolják és majd visszatér a baráti, egyenrangú, tiszteletre alapított európai együttműködés módszereihez, a derék holland azt válaszolta, hogy senki ne reménykedjen, ő ugyanis nem megy sehová, marad. Vagyis semmi jóra ne számítsunk.

Az én politikai nemzedékem, Magyarország, a Fidesz Európában ma a szabadság megsemmisítésének legfőbb akadálya. A szabadság ellen támadó globalista erőknek ma mi vagyunk a legfőbb célpontja. Talán nem véletlenül. Ezért én is azt üzenem, mi is azt üzenjük nekik, a timmermansoknak és folyton új formában reinkarnálódó, hétfejű sárkányhoz hasonlatos hazai rajongóiknak, hogy: mi sem. Mi sem megyünk sehová. Maradunk. A küzdelem a szabadságért folytatódik.

A szerző európai parlamenti képviselő (Fidesz)