Józan ésszel

A Fideszt nem zárták ki, a Fidesz nem lépett ki, de saját tagságát átmenetileg felfüggesztette az Európai Néppártban. Az EPP így tegnap nem követett el nyilvános öncsonkítást a május végi választások előtt. Az eredmény egyelőre ennyi.

A Magyar Nemzet az elmúlt napokban-hetekben számos alkalommal kinyilvánította, hogy már semmi nem szól a Fidesz pártcsaládban maradása mellett, viszont tulajdonképpen minden ellene szól, nincs is mit mérlegelni. Bár az ajtó tegnap este nem csapódott be, és egy kiskapu résnyire nyílt, megítélésünk szerint a helyzet érdemben nem változott.

A politika nyelvezete és logikája azonban nem feltétlenül ugyanez, amint azt a diplomácia atyamestere, Talleyrand-Périgord egykoron megjegyezte: a beszéd a gondolatok eltitkolására való. Mi ettől még továbbra is beszéd és gondolat egységében haladunk tovább.

Minden, emberek közötti – személyes, üzleti, szakmai, politikai – viszonyra igaz: ha az egyik fél gyökeresen szembefordul korábbi közös múltjukkal, értékeikkel, elveikkel, céljaikkal, így saját magával és partnerével is, a másik lépéskényszerbe kerül.

Fontolóra kell vennie, mit várhat, mekkora eséllyel állíthatja vissza az eredeti kapcsolatot, és annak függvényében dönthet arról, milyen kompromisszumot, megalkuvást vállaljon annak fenntartásáért. Joggal feltételezve, hogy az előttünk álló bő két hónapban a néppárt nem fogja megváltoztatni alapjaiban a Fideszt, a kérdés az, a Fidesz és a választási eredmény mennyiben lesz képes változtatni a néppárton. Ha semennyire, akkor csekély engedménynek sincs értelme. Jelentősebbnek, az önfeladás határát súrolónak végképp nincs.

Jöjjön is addig bármi, a május 26-i magyarországi EP-választás végkimenetelére aligha lehet érdemi hatással. Az „emberalatti” teljesítményt nyújtó ellenzék ugyanis rendre megteszi azt a szívességet a kormánypártnak, hogy minden kérdésben zsigerből ugrik neki, mert ez az egyetlen összetartó ereje.

Ha a kormányfő hirdetni kezdené a só nagyszerűségét, e nélkülözhetetlen ételízesítő is rögvest eltűnne a háztartások egyharmadából. Orbán Viktor azonban „csak” hazánk, identitásunk, közös múltunk és jövőnk megvédésére szólít fel, és minderre a túloldalról refrénszerűen hangzik a nem, nem és nem. A hétköznapi emberek – kitüntetett napokon szavazók – viszont nem adhatják fel a gondolkodás luxusát, nem veszíthetik el ép elméjüket.

E rövid távú és gyakorlatias esélylatolgatásnál azonban léteznek emelkedettebb, tágabb horizontú szempontok is. Magyarország természetesen nem formálhatja a maga képére a világot, jó, ha tudjuk, hol a helyünk a nap alatt. Saját sorsunk alakítása, kézben tartása ettől még lehetőségeink csúcsáig kötelező, és azoknak is kapaszkodót nyújthatunk, azokban is szövetségesekre lelhetünk, akik határainkon túl, de a józan ész határain innen, még nem mondtak le önvédelmi reflexeikről.

Az sem lehet alku tárgya, ha a hagyományainkat, a nemzeti létünket, a családról alkotott képünket, a hitünket kérik tőlünk – no de mindezek mellett még a józan eszünket is? Mert akik ezt teszik, már odaadták a magukét. Különben mivel magyaráznánk, hogy a hétfői ­utrechti merénylet utáni pillanatokban a holland miniszterelnök kijelenti, hogy a jogállam, a demokrácia és a tolerancia erősebb a fanatizmusnál, az erőszaknál és az intoleranciánál? És még ők vizsgálnának minket?

Orbán Viktor tegnapi sajtótájékoztatóján elárulta, az egyeztetések során a jobb kezében tartotta az azonnali kilépést tartalmazó nyilatkozatot. Ám senki nem látta, hogy e papírt összetépte vagy tűzbe dobta volna.