Amikor tegnap délután felhívott örökké elégedetlen barátom, a Jágóból, Luciferből és Mefisztóból összegyúrt, a kákán is csomót kereső kétkedő, aki Miss Universe alakján is talál kivetnivalót, és megindultságtól remegő hangon bevallotta, hogy kedd este módosult tudatállapotban tombolta, hörögte, átkozódta végig a Magyarország–Wales Európa-bajnoki selejtező utolsó tíz percét – az átkokat a szlovén bíró fejére szórta, amiért, olybá tűnt, negyedórásra nyújtotta a hivatalosan négyperces hosszabbítást –, akkor már biztos voltam benne, hogy a magyar labdarúgás története különleges eseménysorozatának vagyok többnyire passzív, de olykor-olykor aktív részese.
Azt nem mondom, hogy egyedi, mert hasonlót átéltem már az 1986-os világbajnoki selejtezők, illetve a 2016-os Európa-bajnoki pótselejtezők során, de annyiban mégis újszerű az élmény, hogy – és most sűrű bocsánatkérések közepette borulok le Szalai Ádám, Pátkai Máté, Baráth Botond és Lovrencsics Gergő emberi nagysága előtt – papíron ennél szerényebb képességű játékosok alkotta válogatottal még sohasem kerültünk a továbbjutás kézzel fogható közelségébe.
Amellyel – mielőtt elfelejteném – értelmet nyer a novemberben átadandó Puskás Aréna építése, hiszen még rémálmainkban se jöjjön elő egy magyarok nélküli, részben budapesti rendezésű 2020-as Eb víziója.
Szándékosan nem Dzsudzsákot, Gulácsit, Willi Orbánt, esetleg Szoboszlait említem, mert ők klasszisok voltak, jelenleg is azok vagy talán a közeli jövőben azok lesznek. A többiek azonban derék robotosok, akik nélkül a ma futballjában – ahogy ezt az egyetlen, győztes gólunk szerzője, Pátkai ki is emelte lapunknak adott nyilatkozatában – lehetetlen győzelmet aratni.
Az 1986-os, az európai rangsorban az első helyet elfoglaló Mezey-gárdában hemzsegtek az európai szinten is klasszis futballisták. Détári Lajos, Nyilasi Tibor, még Kiprich József is tőről metszett megasztár volt, de Nagy Antal, Kardos József, Esterházy Márton, Disztl Péter és László, Garaba Imre is beférne napjainkban sok kontinentális topcsapatba.
