A francia elnök azt mondja, nem enged a gazdái pénzéből – így véli ezt a lengyel, a magyar vezető is, ugyancsak agrárérdekeket tartva szem előtt. De a hollandot például jobban foglalkoztatja a gazdáinál a klímacél: nem akarja, hogy az óceán egyszer csak elöntse az országát, miközben a gazdálkodói kevesen vannak, és van is mit a tejbe aprítaniuk. Nem az ő szempontjaikat sorolja az első helyre.
Magyarország – és általában véve Közép-Európa – helyzete sajátos. A támogatások haszonélvezői vagyunk, nem pedig befizető ország. És nem mi fűtjük az eget: a mi iparunk – és vele együtt a károsanyag-kibocsátásunk – jó részét elvitte a cica, az 1990-es évek elejének legalábbis ellentmondásos privatizációja. Tegyük hozzá, éppen a Nyugat érdekében. (Ahol megmaradtak a hagyományos iparágak, mint a szénbányászat – Lengyelországban, Németország keleti felén –, ott meg fontos megtartó erőt jelentenek, felszámolásuk súlyos szociális kérdés.)
Most nem akarunk még egyszer fizetni, mint egy balek, nem akarjuk, hogy a klímaköltségek miatt is a mi kontónkra szeleteljék a tortát. A magyar (lengyel) gazda, térség, falu pedig kevesebbet kapjon azért, mert az EU szép kövér célt nézett ki: a felmelegedés megfékezését. Egyébként pedig nem csak a mi érdekünk, hogy ez végül ne így legyen. Az EU támogatottsága ott nagy, ahol az emberek a hasznát látják – a briteknél ezzel volt gond. Egyszer csak ki fog derülni, mennyi az annyi, és mekkora barátok vagyunk a brüsszeli asztalnál.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!