Szeletelik a tortát

A pénznél marad abba a barátság – a német kissé sarkosabban fogalmazza meg, amit mi úgy: a jó barátság alapja a pontos elszámolás. A mostani EU-csúcson elkezdődött valami, ami 2020-ban fokozottabban érvényesülhet: a tagállamok a közös büdzsé tortaszeletein marakodnak. Hogy azt ne mondjuk, a koncon: minden száz euróból csak egynek az (újra)elosztásáról van szó. Ilyenkor az uniós érték- és érdekközösség részlegesen felbomlik, az alkudozások néha lepipálják a teheráni szőnyegpiacon láthatókat, hallhatókat is. Hétévente esedékes brüsszeli rítus ez – ennyi időre készül a következő, 2021–2027-es keretköltségvetés is –, és csak bízhatunk benne, hogy jól lovagoljuk meg a hullámokat most, hogy új Európai Bizottság és új európai tanácsi elnök látott munkához, januártól pedig változik a soros uniós elnökséget adó ország is.

Az alapképlet szerint Brüsszel azt akarja, fizessenek be a gazdagabb országok többet, mi – a szegényebb kelet-közép-európaiak – pedig azt, hogy még annál is mélyebben nyúljanak a zsebükbe Európa tehetős államai. Ők viszont ezt – önös érdekeiktől vezérelve – nem akarják megtenni: az ígért eurókat az adófizetőiktől kell elvenniük, miközben egyre nagyobb adósságterheket nyögnek Nyugat-Európa országai.

Előbb-utóbb kompromisszum születhet, ahogy korábban is történt. De ma már más időket élünk, mint mondjuk hét vagy tizennégy éve, amikor ugyanezeket a vitákat folytatták le a tagállamok. Először is: most végre már tényleg lesz brexit, márpedig a britekkel egy viszonylag gazdag ország startolt rá a kijáratra, ami lefelé viszi az uniós átlagot.

Másodszor: jól látható az a brüsszeli törekvés, hogy a közös célokra több jusson, mint az egyéni vagy helyi kifizetésekre. Ilyen közös cél a klímasemlegesség elérése 2050-re az éghajlatváltozás elleni küzdelem jegyé­ben, míg egyéni vagy helyi kifizetés az, hogy a magyar (lengyel, francia) gazda támogatást kap, a megye utat, a falu meg szép új orvosi rendelőt. A gond: a közös pénzből mindeközben nem lesz több, ugyanazt a tortát kell tovább szeletelgetni. Ez a tagállamok között kisebb klikkeket, érdekközösségeket hoz létre, attól függően, ki kiknek az érdekeit félti.

A francia elnök azt mondja, nem enged a gazdái pénzéből – így véli ezt a lengyel, a magyar vezető is, ugyancsak agrárérdekeket tartva szem előtt. De a hollandot például jobban foglalkoztatja a gazdáinál a klímacél: nem akarja, hogy az óceán egyszer csak elöntse az országát, miközben a gazdálkodói kevesen vannak, és van is mit a tejbe aprítaniuk. Nem az ő szempontjaikat sorolja az első helyre.

Magyarország – és általában véve Közép-Európa – helyzete sajátos. A támogatások haszonélvezői vagyunk, nem pedig befizető ország. És nem mi fűtjük az eget: a mi iparunk – és vele együtt a káros­anyag-kibocsátásunk – jó részét elvitte a cica, az 1990-es évek elejének legalábbis ellentmondásos privatizációja. Tegyük hozzá, éppen a Nyugat érdekében. (Ahol megmaradtak a hagyományos iparágak, mint a szénbányászat – Lengyelországban, Németország keleti felén –, ott meg fontos megtartó erőt jelentenek, felszámolásuk súlyos szociális kérdés.)

Most nem akarunk még egyszer fizetni, mint egy balek, nem akarjuk, hogy a klímaköltségek miatt is a mi kontónkra szeleteljék a tortát. A magyar (lengyel) gazda, térség, falu pedig kevesebbet kapjon azért, mert az EU szép kövér célt nézett ki: a felmelegedés megfékezését. Egyébként pedig nem csak a mi érdekünk, hogy ez végül ne így legyen. Az EU támogatottsága ott nagy, ahol az emberek a hasznát látják – a briteknél ezzel volt gond. Egyszer csak ki fog derülni, mennyi az annyi, és mekkora barátok vagyunk a brüsszeli asztalnál.