Feltámadás

Visszatértünk a gyökerekhez. Megjelent újra a haza fogalma a liberalizmus által átmosott szívekben.

Gyõr, 2020. április 13. A Marcal Tánc- és Népmûvészeti Egyesület fiú tagjai - a koronavírus-járvány miatt egészségügyi szájmaszkban valamint gumikesztyût húzva és a kellõ távolságot megtartva - meglocsolják egyikõjük közeli hozzátartozóját, egy szintén néptáncos lányt a Gyõrhöz tartozó Ménfõcsanakon húsvéthétfõn, 2020. április 13-án. A lány a közösségi médián küldött hímestojást a fiúknak. MTI/Krizsán Csaba Fotó: Krizsán Csaba

Erre vár a világ, amióta beteljesedett az Ige. Most is erre várt. Megtörtént a csoda úgy, hogy mindenki odahaza ült, és erősen gondolkodott, most szerda, péntek vagy vasárnap van-e. Lehet-e húst enni vagy sem? Van-e itthon hús egyáltalán? Elmentek a harangok Rómába vagy hazatértek, teljesen mindegy, hiszen a templom üres, ahogy üres az utca, de üres a Szent Péter tér is. Egyetlen hívő se tudja köszönteni a másikat azzal, hogy együtt örüljenek a csodának, hacsak nem online, videókonferencián, de a közös ünneplésnek épp az a lényege, hogy spontán történik, amolyan köszönésként. Most úgy van ünnep, hogy nincs ünnep. Virtuálissá vált a világunk, az ünnepeink is. Az egyik nap pontosan olyan, mint a másik, és ha megnéztük a tévéhíradót, tudhatjuk, hogy a pápa áldást osztott a nagy semminek, az üres városnak és az üres világnak.

A feltámadásra van szüksége Európának is, az összes ott lakó embernek, hogy értse, mi is történik vele. A járvány és főleg az azt kísérő félelem megbénította a világot, az öreg kontinenst, és úgy viselkedik, ahogy azt sose gondolta volna. Visszatért a gyökerekhez. Haza akar menni a távolba szakadt gyermek, mert nem érzi magát biztonságban ott, a messzi városokban, ahová a munkája csábította. Megjelent újra a haza fogalma a liberalizmus által alaposan átmosott szívekben, reménykedik a ború távoztában, s a közösség erejében. Ismét közösségként viselkedik egy-egy ország, egy régió, egy város vagy falu. Mindezt a zsigeri félelem hozta ki az emberekből, a világpolgárrá korcsosult modernekből. Eltűnt a harag, mert együtt küzdünk ugyanazért a célért, a közösségek tagjai valóban közelebb kerültek egymáshoz a kötelező távolság ellenére.

Persze mindig lesznek olyanok, akik most is lélegeztetőgépet számolnak, meg valami otromba kommunista tempótól vezéreltetve odaszúrnak Istennek és a benne hívő embereknek. Mindig lesz Ujhelyi István és Donáth Anna ezen a világon, akik nem összefogásért, hanem széthúzásért dolgoznak. Lelkük rajta. Ez a virtuális ünnep róluk is szól, hiszen ez amolyan közös csoda, akár hiszünk benne, akár nem. Ha a világ megérzi a közösség erejét és emlékezni fog rá, milyen volt a határtalan szabadság és szabadosság korában egy pillanatra megállni, mert így hozta ez a vírus, akkor talán egy nagyon kicsit szebb is lehet az a jövő, amely ránk vár.

Persze tanulni kell ebből a felfordulásból, nagyon keményen dolgozni, hogy az a jövő a miénk, magyaroké is legyen, lendületet venni már most, a csendes ünnep idején. Aztán később emlékezni, hogy mit kellett átélnünk itt Európában, mit tudtunk közösen kivédeni. Látnunk kell egy nagymintás összehasonlításban a saját országunkat, hol hibázunk és hol mutattunk fel valódi erényeket. Ahogy megemlékezünk az orvosokról és ápolókról, akik a harc első frontján küzdenek, emlékezzünk meg azokról a kamionsofőrökről, akik elviszik az élelmiszert és a gyógyszert a boltokba, a kukásokra, akik elszállítják a szemetet hajnalban, vagy a révészre, aki átviszi az autókat a Dunán. Akik egyébként is ezt csinálják minden nap, és nem kapnak soha tapsot.

Majd amikor véget ér a nagy rémálom, akkor tudjuk megtapsolni önmagunkat, mi, magyarok, hogy megcsináltuk, túléltük, s bebizonyosodott, hogy ez a tízmillió és a határon túl élő négymillió bizony valóban egy vérből való. 2020 nagyon furcsa húsvétjának ez lehet az üzenete, ha van valakinek füle a hallásra. Mindez érezhető Brüsszelből is, egyáltalán nem helyfüggő. Ez attól függ, mi rejlik az ember szívében, s mit ad abból másoknak.