Fordulópont

A brexit nemcsak brexitet jelent, de komoly fordulópontot az EU történetében.

Ever closer union. Mind szorosabb unió. Ez volt az a kifejezés, amit Nagy-Britannia még az EU tagállamaként, a 2010-es évek elején ismételgetett, hogy kifejezésre juttassa: az Európai Unió nem az, ami volt, a szigetország nem azért csatlakozott, hogy Brüsszel joghatósága alá kerüljön. A britek tiltakozására legyintettek Európában, hiszen a britek mindig tiltakoznak és az opt-out jogával élnek, ha valami nem tetszik nekik. Aztán jött a népszavazás, egy nem várt végeredmény és a több mint három évig tartó kínkeserves tárgyalások. Most pedig ott tartunk, hogy január elsejével nem csupán de jure, hanem de facto sem lesz tagja Nagy-Britannia az Európai Uniónak.

A briteket persze nem kell sajnálnunk, hiszen negyvenhét évig tartó tagságuk inkább emlékeztetett a távoli rokon látogatására, mint örökké tartó barátságra. A brexit azonban túlmutat önmaga jelentőségén. A brexit nemcsak brexitet jelent, de komoly fordulópontot az EU történetében. A folyamatosan gyarapodó, újabb tagokkal bővülő közösség hirtelen megtorpant a növekedésben, bővítési fáradtságban szenved, de vonzerejét is elvesztette. A huszonnyolcakból a huszonhetek közössége lett, s ma már igazán nehéz megmondani: nő-e még ez a szám vagy folytatódik-e a csökkenés, a lejtmenet évtizedei jönnek-e.

A fordulópont oka egyszerű: az ever closer union törésponthoz érkezett. Elérte a plafont. A természetellenes növekedés, a brüsszeli joghatóság kiterjesztése, a belügyekbe való beavatkozás elért egy bizonyos határt: azt a határt, ahol már nemcsak a távoli rokon veszi a kalapját, hanem az unió közelségére vágyók is kényelmetlenül motoszkálnak a székükben. Nehezen tudják értelmezni ugyanis azt, hogy a valaha gazdasági és jogi kereteken belül mozgó Európai Unióban mikor vált meghatározóvá a politikai és ideológiai szempont. Korábban a balliberális többségű Európai Parlament emelte egyedül ideológiai síkra az uniós vitákat, de a mostaninál jóval kevesebb hatalma volt. A valódi hatalmat a mindig konszenzusra törekvő és jutó tagállamok gyakorolták, az Európai Bizottság pedig végrehajtotta akaratukat.

Az egyensúly azonban felborult: a még mindig balliberális többségű parlament erősebbé vált, az Európai Bizottság pedig deklaráltan politikaivá. Csupán idő kérdése volt tehát, hogy a komolytalan fenyegetések mikor válnak a rendszer egészét megrengetni képes támadásokká. Erre utalt az Orbán Viktorral folytatott budapesti és varsói megbeszélései után Mateusz Morawiecki lengyel kormányfő is, amikor azt mondta: a teljesen új, önkényes, politikai döntések által motivált jogállamisági mechanizmus akár az Európai Unió széteséséhez is vezethet. Míg ugyanis a jog értelmezéséből fakadó vitáknak helyük van az Európai Unióban, a politikai alapú támadások csak a feszültségkeltést szolgálják. Márpedig a szóban forgó jogállamisági mechanizmus az eddig jól működő gazdasági és jogi kereteket sutba dobva, politikai alapon mondana ítéletet a tagállamok felett. A balliberális többség akarata szerint.

A belügyeinkbe való tényleges beavatkozás, a jogrendszerünk átalakítására tett kísérlet, a központosított hatalom irányába tett lépés a szemünk láttára zajlik. Az ever closer union szorosabbá vált, mint valaha, s Damoklesz kardjaként függ a fejünk felett. Ez az a fordulópont, ez az a veszély, amiről Mateusz Morawiecki is beszélt. Ma a vétójogába mint utolsó mentsvárba csimpaszkodó Lengyelországot és Magyarországot támadják, de lehet, hogy holnap más országokat fognak. S akkor már nem csak a távoli rokon veszi a kalapját.