Új év, régi viták

Egészen bizarr éven vagyunk túl. Pedig úgy kezdődött, mint az összes többi: a szokásos regionális konfliktusokkal (Szíria, Líbia, Jemen, Afganisztán), a megszokott politikai csatározásokkal (Trump kontra demokraták), újabb klímavészhelyzet-riadóval (ausztrál erdőtüzek), Kína és Amerika egymásnak feszülésével, a brexitsaga legújabb fejezetével (Nagy-Britannia hivatalosan kilépett az Európai Unióból) és az aktuá­lis román kormányváltással.

A Kínában rejtélyes módon felbukkant vírus ekkor leginkább mínuszos hír volt, Európától nagyon távolinak tűnő probléma, mint az afganisztáni háború vagy az ausztrál erdőtüzek. Aztán az életünk egy csapásra olyan sebességgel változott meg, hogy még most sem ocsúdtunk fel. Az elmúlt száz évben átéltünk háborúkat, diktatúrákat, természeti katasztrófákat, felelőtlen politizálásból és a profithajhászok gátlástalanságából fakadó gazdasági válságokat. Európa azonban a spanyolnátha pusztító inváziója óta nem szembesült olyan járvánnyal, mint a mostani.

Életvitelünk drasztikusan megváltozott, a gazdaság leállt, a bezártság pedig lehetőséget adott arra, hogy elmerengjünk s levonjuk a tanulságokat a járványból. Azt továbbra sem tudjuk, hogy a vírus honnan ered, de azt biztosan kijelenthetjük, hogy a globalizáció soha ennyire látványosan nem mutatta meg arcát Európának, mint most. Hiá­ba zártuk le a határokat, a kontinens gazdaságai nemcsak egymástól, de a külvilágtól is függenek – ne feledjük, Magyarország Ázsiából hozatott maszkokat, lélegeztetőgépeket.

Az is bebizonyosodott, hogy igenis létezik ­európai szolidaritás: a kezdeti önvédelmi lépések után a betegek ellátásában, egészségügyi szállítmányok küldésében segítették egymást az uniós tagállamok. Végezetül: kiderült, hogy az Európai Bizottság a legjobb szándéka ellenére sem tudta érvényesíteni akaratát a válságkezelés során, a nemzetállamok saját kezükbe vették a döntést, mert ez a természetes. Az Európai Egyesült Államokról szőtt álmok szépek, de a gyakorlatban világossá válik: Európa népei megpróbálják ugyan megérteni egymást, de soha nem fognak egy nyelven beszélni.

Ezeket a tanulságokat érdemes lenne fontolóra venni akkor, amikor Nagy-Britannia de facto is elhagyta az Európai Uniót – lazábbra véve az általa fojtogatónak vélt függőséget –, s Európa egy újabb gazdasági válságból igyekszik kikecmeregni. Minden jel arra mutat, hogy a legerősebb európai NATO-tagállam kiválásával, a járvány okozta gazdasági visszaesés miatt a tagországoknak jobban össze kellene fogniuk, mint valaha, az Európai Uniónak gazdaságilag és katonailag is önellátóvá, önállóvá kellene válnia. Ugyanis bármennyire befolyásolja életünket a globalizáció, a Kínából eredő vírus, az amerikai választások kimenetele, a mi életünk itt, Európában van. S ezen elsősorban mi magunk tudunk változtatni.

Ám amilyen bizarr volt az elmúlt év, ugyanolyan bizarr az a filozófia is, amely az európai fősodratú politikát vezérli manapság. Az együttműködés helyett a konfrontáció és a provokáció tűnik a mérvadó irányvonalnak, amely a legnagyobb válság közepette is felesleges politikai vitákat szül. Miközben tavasszal egész Európa rendkívüli intézkedéseket hozott a járvány megfékezése érdekében, hazánkat ugyanezért lediktatúrázták. Miközben az elmúlt év utolsó napjaiban – az EU egységét jelképezve – egyszerre kezdődött meg a koronavírus elleni oltási kampány Európában, Magyarországot széthúzással vádolták meg, amiért egy nappal korábban kezdte a vakcinálást.

A válságból előbb-utóbb ki fogunk kecmeregni, de a fojtogató politikai viták az új évben is velünk maradnak, kétségessé téve az európai összefogás sikerét.