időjárás 2°C Szimonetta 2021. October 28.
logo

Ez már nem film

Ditzendy Attila
2021.07.19. 06:00
Ez már nem film

Ez a harc tényleg a végső lehet. Bár úgy tűnhet, a művészetről, a kultúráról, a maradiságról, a haladásról szól, cseppet sem. A végső lesz ez a harc, ha elbukunk, mert az emberi lélek a tét. Maradunk-e Isten képére teremtettek, vagy végleg az ösztönlények véges világába száműzzük magunkat, bedőlve a haladó művészet hazug jelszavának.

Cannes elesett. A 74. filmfesztivál mindenről szólt, csak éppen a mozgóképről nem. A megmondók tippje nem jött be, nem a magyar versenyfilm, A feleségem története nyert. Férfi és nő (örök) szerelmének (örök) története. Efféle, a másságot kirekesztő munka, még mit nem! Az örök téma helyett ugyanis a földgolyó elenyésző kisebbségét érintő, érdeklő téma vitte el a pálmát. Az Arany Pálmát, nem másikat. Akad ám Queer Pálma szintén. Mondhatnók, elégedjenek meg annyival. Még mit nem! A hangos törpe kisebbség zsarolja a többséget. Mert a valóságban, nem pedig a párhuzamosban, olyan kevesen vannak, akár egy kihalóban lévő faj egyedei. Mert nincsenek többségben a véleményformálók közt, talán még az őket pénzelők közt sem. És ez a démoni. Hogy mégis úgy tetszik: többen vannak.

„És a sokaság ezt kiáltotta: »Barabbást!« És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: »A názáretit!« A Mester pedig halovány lett, és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába…” (Karinthy Frigyes: Barabbás)

Így, egyetlen arcként vonulhattunk egykor Nürnbergben, náci zászló alatt, aztán Budapesten, vörös zászló alatt, május elsején, most pedig szivárványos lobogóval a Pride-on, bárhol, a „szabad” világban. Ma ez az új eszme. Az abnormalitás újfent tort ül a normalitás felett. Holnaptól a gender–LMBTQ–BLM-szemlélet, később létforma lesz a kötelező. Az agresszív kisebbség megint irányítani akarja a békére vágyó emberek milliárdjait.

Hiszem, hogy nem hülyült el minden olvasó, néző, hallgató világszerte, s nem kívánja az Énekek éneke helyett a drag queenek, érthetőbben: a transzvesztita férfiak nemi életének titkait fürkészni. Hiszem, nem hülyültek el az újságírók mind, sem a médiamágnások, filmesek, színészek, írók, véleményvezérek és politikusok. Ám kúszva, lopakodva, sunyin beférkőzött közéjük az új eszme, számítógépes algoritmus képé­ben, amely a názáretit Barabbássá torzítja. És sokasodtak az előírások, miként a Pride felvonulás hónappá duzzadt. Emlékeznek, amikor tavaly megszabták, miféle alkotások versenyezhetnek 2024-től a legjobb filmnek járó Oscar-díjért? Azok, ahol a stáb 30 százaléka alulreprezentált kisebbségből származik. Természetesen nem a rovarcsípés-allergiá­ban szenvedők érdekében, akik amúgy az emberiség négy százalékát teszik ki. Úgy szól az ukáz, hogy a szereplők között legyen legalább egy főszereplő vagy jelentős mellékszereplő, aki valamilyen faji vagy etnikai kisebbség tagja, ideértve az LMBTQ-embereket. Illetve a forgatókönyv témája, központi története foglalkozzon egy efféle kisebbség valamilyen ügyével. Ezt betartva azért könnyebb a győzelem, mint a női mezőnyben induló férfi sportolóknak, akik azt állítják: ők bizony nők.

E módon nyerhetett az idei cannes-i fesztiválon fődíjat a Titán című mozgókép. Ám megannyi leszbikus szexjelenetével és brutális önabortuszával közel sem a művészetet, a haladást szolgálja. Nem, hanem egy beteg eszmét. Azt terjeszti láncszemként a sorban. Részeként a hálózatnak, amely körbefonja a világot, „óvodától egyetemig”, hogy úgy tűnjön: az elenyésző kisebbség a döntő többség.

(Borítókép: Julia Ducournau francia rendező beszél, miután átvette a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát a 74. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál záróünnepségén. Balról Vincent Lindon, jobbról Agathe Rousselle francia színész. Ducournau a Titán című alkotásával érdemelte ki az elismerést Fotó: MTI/EPA/Sebastien Nogier)