Találkozunk a háború után, hatkor a Kehelyben!
– üzente Svejk az öreg árkász Vodickának, de a derék katonának könnyű volt a dolga: legalább tudta, hogy háború van. A legtöbb európai már nem tudja, mi a háború, noha gyanítja, a béke sem úgy fest, mint amit Ukrajnából lát a tévében. Békeidőben például a legritkább esetben lőnek rommá tarackkal egy óvodai csoportszobát. Az egész világot felbolygatták az elmúlt hetek az orosz–ukrán konfliktuson már messze túlmutató fejleményei, katonai mozgásai, lázas diplomáciai egyeztetései és fenyegetései, útnak indult menekültjei. Minél felkészültebb geopolitikai szakértőt kérdezünk meg, annál inkább belelendül, mint barista az olaszos kávécsodákba: létezik aszimmetrikus és hibrid háború, információs és kiberháború, meg még ki tudja, miféle.
Magyarországnak nem érdeke a háború, sem az ilyen, sem az olyan. Egy méternyit sem kerültünk távolabbra Moszkvától, mint amennyire akkor voltunk, amikor harminc éve Silov altábornagy, az utolsó szovjet katona elhagyta hazánkat.
Azóta Magyarországot – velünk pedig a Nyugatot – egy nálunk ugyan nagyobb, világpolitikai léptékben azonban jelentéktelen, rosszkor, rossz helyre került ütközőállam, Ukrajna választja el az oroszoktól. Egy viszonylag fiatal, identitásproblémákkal és történelmi sérelmekkel küszködő puffer.
Abban a sakkjátszmában, amelyet most az egész világ követ, Vlagyimir Putyin játszik világossal. Egy lépéssel mindig a Nyugat előtt jár. A Nyugatnak Borisz Jelcin volt a jó orosz vezető: aláírta, amit elébe tettek, a díszszemlén kapatosan dülöngélt, és lehetett Washingtonban azon röhögni, hogy a világ legnagyobb országának GDP-je a hollandéval egyenlő. Ennek Putyinnal vége szakadt. Az egykori mokány KGB-tiszt – akinek George W. Bush még a lelkét vélte látni a szemében – másfél évtized alatt felszívta magát, és erős országot teremtett. Nyolc éve, a Krímnél már éreztette, hogy ez csak a kezdet. Lehet, hogy a Donyec-medencébe nyíltan behatoló orosz csapatok most már tényleg túl közel jöttek a Nyugathoz, de úgy is lehet éppenséggel nézni a földgömböt, hogy a lengyelországi vagy romániai amerikai alakulatok vannak túl közel Moszkvához. (Washingtontól mindenesetre elég messze táboroztak le.) A Donbasz megszállása fontos lépés ugyan, de csak a gyalogé a sakktáblán, nem a királynőig rohanó bástyáé.
Miért nem fogadja el Putyin, amit a Nyugat akar? – kérdezi az internet népe. Mert nem áll érdekében. Thuküdidész ezt 2500 éve megírta.
Nem elégednétek-e meg azzal, ha mi ellenségeitekből barátaitokká válva nyugodtan maradnánk?
– kérdezték a mélosziak. Mire az athéniak:
Nem! Ellenséges érzületetek kevesebb kárt okozna nekünk, mint barátságotok.
Jelenleg sajnos úgy fest, Nyugat és Kelet szembenállása szétfeszíti Ukrajnát, amely a kárpátaljai magyarok szülőföldje is. Ők nem válhatnak tússzá. Ezért állt ki hazánk a jogaikért eddig is, a diplomáciai viszály ódiumát is vállalva Kijevvel szemben.
Gyurcsány Ferencnek – Márki-Zay Péter felettes énjének –, aki Putyin hátát lapogatta, a kezébe nyomta Totó kutyát az Apró-villában, és úgy járt Moszkvába, Szocsiba, mint más a Balatonra, a mostani nehéz órákban az a legsürgősebb, hogy az orosz elnökkel való kapcsolatot kérje számon Orbán Viktoron. Ám a makacs valóság az, hogy NATO- és EU-tagként a Nyugat része vagyunk, elfogadva – minden ellenkező híreszteléssel szemben – a Moszkva-ellenes közös szankciókat most és korábban is, noha nem voltak célravezetőek.
A világpolitikai játszma a fejünk felett zajlik, de a bőrünkre nem mehet. A magyar vezetésnek minden forgatókönyvre készülnie kell. Arra is, amit Svejk értett háborún.
Borítókép: Orosz zászlókkal és tűzijátékkal ünnepelnek emberek Donyeck belvárosában 2022. február 21-én. (Fotó: MTI/AP/Alexei Alexandrov)
