„A nagy száraz tél után száraz tavaszunk vagyon, de minden bővséggel mutatja magát. Mi pedig csak hervadunk, mind magunk, mind minden dolgunk. Ahol meghasonlás vagyon, nincsen ott Isten áldása. Hárman, négyen vagyunk, mégis meg nem alkhatunk, mert az a veszett egyenetlenség csak közöttünk marad.”
Mikes Kelemen írta mindezeket 1741 tavaszán. A nagy székely száműzött, aki előbb a még nagyobb száműzöttre, Rákóczi fejedelemre ügyelt Rodostóban, majd – e sorok írásakor – már magányosan várta sorsát. A hazától távolra leginkább pottyanni szokott az ember, akár üldözik, akár önszántából indul hosszú útjára. Egyvalami azonban örök a távollétben: a sóvárgó vágy, hogy az otthonit ízleljük, ahogyan a lepottyant gyümölcsöt is csak felszedi valaki a levelek közül, mielőtt végleg elenyészik.
Akik most arról beszélnek Magyarországon, hogy nem egészen ötven választási százalékukkal Budapestet városállammá alakítanák, vagy egyszerűen végleg elköltöznének innen, mert nekik nem tetsző kormány alakul újra, már negyedszer kétharmaddal, nem Mikes Kelemenek. Arról sem gondolkodtak el, többségben vagy kisebbségben hogyan kell, lehet magyarként élni. Nem érzik a felelősséget egyetlen pillanatra sem, amikor a hazára gondolnak, hiszen a „veszett egyenetlenségen” kívül mást nem kapnak társaiktól. Persze a hazátlanság – Rodostóban vagy Magyarországon – mindig meghasonlást okoz a társas magányban. Ezt pedig nehéz uralni, hiszen a sorsát elvető vagy elvesztő ember egyszerűen csak hervad, ahogyan Mikes írja, építeni már képtelen.
