A tehetetlenség libikókája

Néha – de esküszöm, hogy csak néha – elképzelem, hogy baloldali választó vagyok. Próbálom magamba szuggerálni, hogy négy egymást követő választáson kétharmaddal győzött a túloldal, hogy bármit is mondok, mondunk, a Fidesz hívei vannak többen. Eddig a pontig végtelen az empátiám, igen, legyenek ellenzékiek, hát persze, sőt szorítsunk egymásnak helyet a Kárpát-medencében, ha már úgy alakult, ahogyan alakult, ugye.

Másképp áll azonban a helyzet, ha a baloldali politikusokat hallgatom. Ilyenkor képzeletbeli ellenzékiként felröppenek a tehetetlenség libikókáján, döccen a szív, dagadnak az erek. Merthogy vagy szemmel láthatóan nem normálisak az ellenzéki pártvezérek, vagy tényleg fizetésért mondanak mindenfélét, ilyen módon komolyan felvetve annak a lehetőségét, hogy a baloldalról széklábakat küldjenek listáról a parlamentbe (ha már egyéniből nemigen tudnak), azok is nagyszerűen ellátnák ennek a panaszbrigádnak a képviseletét.

Ha például belegondolunk, hogy a Deutsch–Ujhelyi-vitában az előbbi milyen látványosan küldte padlóra az utóbbit, aki valamit makogott arról, hogy ő frankó baloldali hazafi, meg hogy ne vitatkozzanak tovább, inkább játsszanak a gyerekeikkel, akkor hol is van az ellenzék? Vagy itt van Kunhalmi Ágnes tegnapi remek interjúja, amelyben nevezett személy valami olyasmit vizionál, hogy az MSZP gyűjtőpárt. Ja, egy százalékot gyűjtenének, remek… Hol is van itt az ellenzék? Vagy a szegény Márki-Zay, aki először elismeri, hogy Amerikából kaptak komoly választási pénzeket, majd közös fotón pózol a Megafon tagjaival, akik – beszéljünk őszintén – úgy kikészítették a kampányban, hogy máig levegőért kapkod. Esetleg ő volna az ellenzék? Vagy a három részre szakadt Jobbik, mindenféle zavaros alakokkal, hülye szövegekkel, szánalmas demagógiával? Gyurcsány, aki lassan népszerűtlenségi világrekorder? Hol az ellenzék, emberek?!

A Mandineren napról napra elolvashatjuk politikusaink, közéleti alakjaink soros gondolatait. Ha megmondod a baloldali politikus nevét, valamint közlöd a témát, én pontosan elmondom előre, mit és hogyan ír. Egypólusú emberekről beszélünk ugyanis: olyanokról, akik műveletlenek, ötlettelenek, de harsányan hülyék, ezért maradnak jó pénzért a közéletben. Aztán ott vannak az értelmiségi megmondók, akik hetek óta fárasztanak bennünket erdészeti röpdolgozataikkal, mintha életükben háromszor jártak volna vidéken, erdőn, vízparton. Meg a többi hülyeséggel is jönnek, melegfesztivállal, feminizmussal, radikális állatvédelemmel, mindennel, ami megadatik nekik érdekes színfoltként azon a hetven budapesti négyzetméteren, ahol léteznek. Ezeket a figurákat kellene nekünk, hús-vér embereknek tisztelnünk a véleményükért. Hát én is tisztelem is őket, nagyon tisztelem, csak rimánkodva kérem, nézzenek a táblára, mert ott az áll: Fidesz–baloldal 4-0. Nem szoros győzelmek ám ezek, hanem kiütések, jobbegyenesek egész sora, aligha véletlen tehát, hogy a nép a jelek szerint annyira nem tiszteli a kötelekre zuhanó baloldali prófétákat.

Hogy túloznék? Tessék elmenni, barátaim, Magyarország különböző tájaira, falura, városba, aztán figyeljük meg jól, hogy mi a fontos és mi nem! Segítek: a felújított iskola, a rendbe tett úthálózat, a frissen átvett játszótér fontos. A magyar emberek a rendet és a tisztességet értékelik. Azt, hogy jött egy kormány, amely valóban munkába állított egymillió embert, csökkentette a rezsit, védi a családokat, és most, amikor a határainktól nem messze háború dúl, sem hagyja magára a nemzet és az ország polgárait. Amit a baloldaliak mondanak, írnak, álmodnak, az pedig nem fontos. Ennyit fel kellene érni ésszel az agytrösztjeikben.

Borítókép: Baloldali, ellenzéki nagygyűlés (Fotó: Havran Zoltán)