A diplomata úgy küld el a pokolba, hogy már alig várd az odavezető utat. Kétszer is meggondolja, hogy végül ne mondjon semmit – aforizmagyűjtemény is kitelik a mulatságos mondásokból, amelyeket a nemzetközi kapcsolatok szürke eminenciásai ihlettek. A hazánkba készülő új amerikai nagykövetet, David Pressmant viszont inkább a vakmerőség, semmint a visszafogottság jellemezte, amikor már hónapokkal az érkezése előtt lefitymálta a magyarországi belviszonyokat, az itteni demokráciát. Már az áprilisi választások után, annak tudatában tehát, hogy 2010 óta a választók – ezúttal egy hárommilliós politikai közösség – negyedszer szavaztak bizalmat az Orbán-kormánynak, mégpedig kétharmados parlamenti többséget biztosítva számára.
A kérdés ezek után az, miért is jön valójában Pressman, aki – életrajzából ítélve – tapasztalt jogászként és diplomataként jóval testhezállóbb feladatot kapott a Szabadság téren, mint hollywoodi forgatókönyvíró vagy ékszerész elődei. Vajon a közös dolgainkat előmozdítani? Vagy a magyar ellenzék szekerét tolni? A nagykövet esélyt kap rá, hogy tevékenységével válaszolja meg, kinek is a washingtoni emberét tisztelhetjük a személyében. Mindenesetre Niedermüller Péter DK-s polgármester már úgy várja őt Erzsébetvárosba, mintha egyenesen Mark Palmer, az amerikaiak annak idején az SZDSZ-hez (oppardon, Magyarországra) akkreditált nagykövetének reinkarnációjára számítana. Az eddig elhangzottak alapján nagy nézeteltérés nem lesz köztük a találkozón – már ha a követségi jármű elnavigál egyáltalán az autógyűlölő dzsumbujjá alakuló belpesti városrészbe.
A magyar–amerikai kapcsolatok művelése nem olyan, mint a csapdlecsacsi a gyerekszobában – egyik oldalról nézve sem játékszer, legyen szó egy közepes méretű, de a lábát a huszonegyedik század viharaiban egyre jobban megvető közép-európai országról vagy a világ vezető hatalmáról. Az amerikaiak az egyik legnagyobb befektetők nálunk, a védelmi együttműködésünkről tőlük is csak jót hallottunk, a két nép kapcsolatát pedig érzékelteti, hogy mintegy egymillióan vallják magukat magyar gyökerűnek az Egyesült Államokban, míg az innen a tengerentúlra utazók tízezrei élvezik a turisták és családlátogatók vízummentességét. Kár lenne mindezeket kockára tenni a politikai széljárás szeszélyei miatt. Legyünk őszinték: a magyar vezetés – mint már értésre adta – mást is el tudna képzelni a Fehér Ház lakójaként, mint Joe Bident, akinek David Pressman a személyes megbízottja is lesz egyben.
Feltehetően az amerikai diplomatának is van olyan gazdag a fantáziája, hogy alternatív figurákat állítson a magyar sakktáblára. Ám ez nem tartozik a feladatai közé, nem az itteni belpolitika átírására szól a megbízólevele. Hanem a kapcsolatok építésére az aktuális kormánnyal, mégpedig a meglévő nézeteltérések – ukrajnai fegyverszállítások, oroszellenes szankciók, globális minimumadó stb. – dacára. NATO-szövetségesek is vagyunk, senkinek nem érdeke a feszültség gerjesztése a háborús körülmények között.
„Csodálatos nyelv, csodálatos ország” — írja hazánkról egyik bejegyzésében Pressman. Köszönjük, de nélküle is tudjuk ezt, a diplomáciai bók pedig a korábbi szavai után némiképp megkésettnek és kevéssé őszintének tűnik. Amerikából jött, mestersége címere a diplomatatáska, mutassa meg, hogy meg tud-e békélni a valósággal, amely nem washingtoni tárgyalókban, hanem magyar szavazófülkékben született. Egyik első útja alighanem a Sándor-palotába vezet. De a ceremónia után a protokollos előzékenyen mutatja majd a kijáratot: az épület már több mint százötven éve nem helytartói lak.
Borítókép: David Pressman (Forrás: Europress/AFP)
További A Helyzet híreink
A téma legfrissebb hírei
Tovább az összes cikkhez
Árad a Tisza-adatbázis
Ami történt – árad a Tisza-adatbázis –, legalább két okból sajnálatos.

Tankok helyett bankok
Tegnap múlt 69 éve annak, hogy tankok tiporták el az ’56-os szabadságharcot.

Nem Tisza: szita
Mitől párt az, amelynek úgynevezett vezetői a kárpátaljai magyarságot üldöző ukrán titkosszolgálattal bratyiznak?

Térkép e táj
Ausztria máig nem feledi a múltat. A lázadó, folyton forrongó, borzasztóan lenézett magyarok sosem voltak a szemükben nagyra tartva.
Véleményváró
Tovább az összes cikkhezA szerző további cikkei
Tovább az összes cikkhez
Vagy a börtön, vagy Budapest
A FÖLD ÁRNYAS OLDALA – Donald Tusk kormányának bosszúhadjárata ijesztő példája a törvényellenes leszámolásoknak.

Erősek békülése: mi, Európában az ukrajnai békét várjuk a legjobban
Mindannyiunk érdeke, hogy a szankciók mielőbb megszűnjenek az óceán mindkét oldalán.

Csinálják a fesztivált
A FÖLD ÁRNYÉKOS OLDALA – Hozzánk is nyugtalanítóan szivárog be a botránykeltés kulturális, oktatási eseményeken.

Csúcs ez az érzés – de nem Brüsszelben
Most rossz ellendrukkernek lenni: Trump és Putyin a fővárosunkban találkozhatnak majd.
Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!
- Iratkozzon fel hírlevelünkre
- Csatlakozzon hozzánk Facebookon és Twitteren
- Kövesse csatornáinkat Instagrammon, Videán, YouTube-on és RSS-en
Címoldalról ajánljuk
Tovább az összes cikkhez
Árad a Tisza-adatbázis
Ami történt – árad a Tisza-adatbázis –, legalább két okból sajnálatos.

Tankok helyett bankok
Tegnap múlt 69 éve annak, hogy tankok tiporták el az ’56-os szabadságharcot.

Nem Tisza: szita
Mitől párt az, amelynek úgynevezett vezetői a kárpátaljai magyarságot üldöző ukrán titkosszolgálattal bratyiznak?

Térkép e táj
Ausztria máig nem feledi a múltat. A lázadó, folyton forrongó, borzasztóan lenézett magyarok sosem voltak a szemükben nagyra tartva.



















