Eszembe jut, hogy milyen sok kárpátaljai barátom maradt a háborús országban. Akik nem panaszkodnak, nem siránkoznak, hanem végzik a dolgukat, összeszorított szájjal, keményen, ahogyan más rossz időkből rájuk maradt, mit és hogyan kell tenni. Más kárpátaljai ismerőseim Magyarországon élnek, mert jelen helyzet szerint nem tanácsos nekik Ukrajnában tartózkodni. Aki ezekre a körülményekre azt mondja, hogy normálisak, valószínűleg annyira tájékozatlan, hogy a Nagykörúton kocsival hajtana fel a kerékpársávra.
Karácsony tehát Kijevben járt, parolázott Klicskóval és a baráti polgármesterekkel, de a diplomácia nyelvén, valamint az összes érzékszervünkkel felfogható jelzésrendszerekkel egy vak hangot nem üzent Ungvárra, Beregszászra és oda, ahol magyarok élnek.
Az volna a feladata, hogy példát mutasson? Igen, hiszen ő Budapest főpolgármestere, megválasztott közszolga, akinek honfitársai élnek Ukrajnában, s akinek a Budapestje jelenleg is Beregszász testvérvárosa. Igaz, Karácsony Gergely annyira inkompetens, kívülálló figurája a magyar közéletnek, szó szerint annyira senki a saját területén és közös ügyeinkben, hogy kárpátaljai barátokra méltánytalanság volna vele kapcsolatban gondolni. Karácsony Gergelyről úgy általában nem magyarok, pláne nem Ukrajnában élő magyarok jutnak eszünkbe. És mégis: ahelyett, hogy zárójelbe tenné aggodalmainkat, és legalábbis a részükről állandóan elsírt bánat miatt, amely szerint ők is magyarok, nemcsak mi, valamit kompenzálhatna a hazaárulások sorozatából – nem, nem, ő most inkább a varsói gyorsra ül. Megy valahonnan, ahol hazát és hivatást árult, valahová, ahol egy szűk körtől eltekintve nem a magafajtákat fogadják túlomló szeretettel. Majd végül hazatér Budapestre, ahol megválasztották ugyan, de hogy érdemben mit tett ezért a városért, felettébb jogos kérdés.
























Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!