Henry Kissingert bajos lenne a nyeretlen kétévesek közé sorolni a külpolitikában. Ő márpedig így fogalmazott, a saját idejéből merítve:
Háromoldalú kapcsolatrendszert hoztunk létre Oroszország, az Egyesült Államok és Kína között, amelyben igyekeztünk közelebb kerülni mindkettejükhöz, mint amennyire ők közel voltak egymáshoz.
– Így a nemzeti érdekeinknek megfelelően alakíthattuk a politikánkat – tette hozzá az amerikai diplomácia doyenje, aki lassan a századik életévét töltheti be. Kissinger hozta tető alá Nixon elnök 1972-es pekingi látogatását, amelyre – és ez nem publicisztikai fordulat – még amerikai operát is írtak.
Joe Biden – vagy a dublőre – ezt az egyensúly-politikát húzta le az öblítőgomb megnyomásával, amikor olyan lelkesen felvállalta Ukrajna oroszellenes háborúját, hogy már Amerika van megsértődve, ha az oroszok levadásszák egy drónját a Fekete-tengernél.
(Értsük ezt úgy, az oroszoknak lenne igazuk hasonló esetben Kuba partjainál…?)
A diplomácia nyelvén nem lehet erőteljesebben megfogalmazni az egypólusú, Amerika által utalt világrend átértékelését, mint a mostani orosz–kínai csúcstalálkozóval. Amelyhez – és ez benne a protokolláris finesz – a háromnapos állami látogatás pompája dukál egy sima munkaebéd helyett. Moszkva és Peking látványosan kel birokra Washingtonnal és annak ideológiai-katonai ügynökségével, a NATO-val. Tökéletes az orosz rendszer? Nem. És a kínai? Az sem.
De a világ három vezetője, az amerikai, a kínai és az orosz elnök közül – Európa ugyanis a kanyarban sincs – ma csak Joe Bidennek kell tartania attól, hogy két éven belül elveszíti a hatalmat.
A Levada közvélemény-kutató szerint – amelyet a hatalomtól függetlennek neveznek – az oroszok háromnegyede támogatja az ukrajnai háborút, ami csak öt százalékpont-csökkenés az egy évvel ezelőttihez képest. Hszi Csin-ping pedig most biztosította be hatalmát egy harmadik ciklusra Pekingben. Azóta az első külföldi útja Moszkvába vezetett. A diplomácia nyelve a valóságé is: az orosz–kínai közeledés, amely a hidegháború idején még komoly ellentétekbe ütközött, a Baltikumtól a Csendes-óceánig és Koreáig érő területegyüttest fog össze. Vegyük még hozzá Iránt, és a két atomhatalom mellé kapunk egy potenciális harmadikat is.
Jó lesz ez a világnak? Nem biztos, ám az Ukrajna-ájulatba esett Európa lenullázta magát ahhoz, hogy beleszóljon az átalakulásba.
A britek, a franciák és a németek különböző módon, de válságtüneteket mutatnak, a többi európai ország pedig – világpolitikai szinten legalábbis – nem oszt, nem szoroz. Mindezt egyébként a világpolitika realista megközelítésének hívják. A másik, az idealista szerint Alekszej Navalnij orosz ellenzéki vezető marslakók és a Soros-alapítvány segítségével kitör a cellájából, hogy megdöntse Putyint – nem mintha ez segítene Ukrajnán, ugyanis ő is a nagyorosz ideológiát vallja –, ötvenkilós hongkongi egyetemisták pedig megbuktatják a kínai rendszert. Ha lehet, inkább Donáth Anna álljon féllábon, míg bevárja ezt… Ráadásul a kínaiak, akik az orosz–ukrán gabonamegállapodás felett is sikerrel bábáskodtak, most rendezési tervvel állnak elő.
Az orosz–kínai kereskedelem kétszázmilliárd dollár, annyi, amennyit Ukrajna a háború előtt egy teljes év alatt termelt meg, és a kétszerese annak, mint amennyit Amerika ma Kijevnek ad.
Összeborulásuknak az elhibázott uniós szankciók is kedveznek. Az oroszok exportcikkeket is átcímkéznek, sőt – kimondani is szörnyű! – okosban fegyverekhez is hozzájuthatnak. Rossz világ jön azokra, akik azt hiszik: Los Angelestől az ukránoknak már vadászgépeket szállító Pozsonyig tart csak a világ.
Borítókép: Hszi Csin-ping kínai és Vlagyimir Putyin orosz elnök (Fotó: AFP)
