Van abban valami sorsszerű, hogy a magyar labdarúgás legutóbbi világklasszisa, a tegnap hatvanadik születésnapját ünneplő az Aszfaltútépítők egyesületben ismerkedett a sportága alapjaival.
A kispesti lakótelep melletti törpeklubban kezdett intézményes keretek között focizgatni, a tehetsége a kor hazai sztárcsapatához, a nagy Honvédhoz repítette, ahol későbbi apósa, a pályafutásában máig vitatott szerepet betöltő Komora Imre irányításával mutatta meg mindazt, amiért ezt a sportágat és annak művelőit szeretni lehet.
Labdáinak szeme, a mozgásának, cseleinek varázsa volt, amikor 1985 és 1987 között sorra nyerte az NB I gólkirályi címért járó szocialista csúcsterméket, a Polski Fiatot, derűsen kikacsintott az érte rajongó szurkolóknak.
Miután 1986-ban 3-0-ra legyőztük itthon a brazilokat, több legenda keringett arról, hogy Döme napokig kereste a helyét, végül a budapesti éjszakában találta meg. Ő volt a Mezey György vezette válogatott zsenije, aki még az ezüstcipős, a mexikói vb-ről hiányzó árnyékát is elhalványította.
Ő, az ifjú aszfaltútépítőből lett felnőtt technikás középpályás szerezte a magyar válogatott legutolsó gólját a világbajnokságon.
A hajnövesztő szer és a bugaci étterem amatőr reklámfilmje láttán sem a megvetés és a gúny jutott az eszünkbe Détáriról, még azt is hajlamosak voltunk megbocsátani neki, amikor a profi világnak fityiszt mutató ferencvárosi edzőként azt ecsetelte, hogy a foglalkozások idején kártyázik a játékosaival, és amikor kétségbe vonta a játékosként kétszeres Bajnokok Ligája-győztes portugál középpályás, a Videotont akkoriban irányító Paulo Sousa technikai felkészültségét.
A tehetség bűne feloldozást nyer, akkor meg pláne, ha az illetőt élete nagy lehetőségétől fosztotta meg a szocialista rendszer. Détári zsenijét nem csak mi, magyarok vettük észre, a Juventus és a Barcelona is szerette volna őt szerződtetni, de a Honvéd keresztbefeküdt, végeláthatatlan adminisztrációs hazugságokkal fosztotta meg őt élete nagy lehetőségétől.
Ma már ez nem fordulhat elő. A mexikói vb-n, Kanada ellen szerzett Détári-gól óta eltelt harminchét évben is voltak tehetségeink, de őket nem a rendszer gáncsolta el. Gera Zoltán 2010-ben Európa-liga-döntőt játszhatott az angol Fulhammel, és 2020-ban BL-elődöntőben szerepelt a Lipcsével.
Már nem csak tátott szájjal, a tévé előtt követjük a rangos klubsorozatot, a Bajnokok Ligáját. A magyar válogatott határozott lépésekkel halad előre.
együttese – Détári pályafutása óta először – 2016-ban és 2021-ben sorozatban két Európa-bajnokságon vett részt. Az akadémisták mellett a mai csapatban is van egy „aszfaltútépítő”, a székesfehérvári miniklubból, a Főnix Goldból indulva a Bundesliga egyik élcsapatáig eljutó huszonkét éves játékost Szoboszlai Dominiknak hívják. Nem mellékesen ő a magyar válogatott csapatkapitánya.
Détári gólja, visszavonulása óta először végre nem önsorsrontó, bárgyú álmodozás, üres fecsegés reménykedni a következő vb-szereplésről. A kispesti hős, az „egykori aszfaltútépítő” lenne a legboldogabb, ha már nem ő lenne az utolsó magyar vb-gólszerző.
Miként a pályafutása nagy lehetőségének az elmulasztásáról, arról sem a hatvanéves bohém tehet, hogy még mindig Irapuátóig kell visszalapoznunk az időben legutolsó vb-emlékünkig. Sok más ártatlan, amatőr, esendő cselekedetéért viszont igen, de az ünnepeltre haragudni nem szabad. Meg kell köszönni az élményt, amit a pályán nyújtott tízezreknek, és együtt reménykedni vele egy következő, sikeres aszfaltútépítő eljövetelében.
Borítókép: Détári Lajos (Fotó: Nemzeti Sport/Tumbász Hédi)
