Van abban valami sorsszerű, hogy a magyar labdarúgás legutóbbi világklasszisa, a tegnap hatvanadik születésnapját ünneplő Détári Lajos az Aszfaltútépítők egyesületben ismerkedett a sportága alapjaival.
A kispesti lakótelep melletti törpeklubban kezdett intézményes keretek között focizgatni, a tehetsége a kor hazai sztárcsapatához, a nagy Honvédhoz repítette, ahol későbbi apósa, a pályafutásában máig vitatott szerepet betöltő Komora Imre irányításával mutatta meg mindazt, amiért ezt a sportágat és annak művelőit szeretni lehet.
Labdáinak szeme, a mozgásának, cseleinek varázsa volt, amikor 1985 és 1987 között sorra nyerte az NB I gólkirályi címért járó szocialista csúcsterméket, a Polski Fiatot, derűsen kikacsintott az érte rajongó szurkolóknak.
Miután 1986-ban 3-0-ra legyőztük itthon a brazilokat, több legenda keringett arról, hogy Döme napokig kereste a helyét, végül a budapesti éjszakában találta meg. Ő volt a Mezey György vezette válogatott zsenije, aki még az ezüstcipős, a mexikói vb-ről hiányzó Nyilasi Tibor árnyékát is elhalványította.
Ő, az ifjú aszfaltútépítőből lett felnőtt technikás középpályás szerezte a magyar válogatott legutolsó gólját a világbajnokságon.
A hajnövesztő szer és a bugaci étterem amatőr reklámfilmje láttán sem a megvetés és a gúny jutott az eszünkbe Détáriról, még azt is hajlamosak voltunk megbocsátani neki, amikor a profi világnak fityiszt mutató ferencvárosi edzőként azt ecsetelte, hogy a foglalkozások idején kártyázik a játékosaival, és amikor kétségbe vonta a játékosként kétszeres Bajnokok Ligája-győztes portugál középpályás, a Videotont akkoriban irányító Paulo Sousa technikai felkészültségét.
A tehetség bűne feloldozást nyer, akkor meg pláne, ha az illetőt élete nagy lehetőségétől fosztotta meg a szocialista rendszer. Détári zsenijét nem csak mi, magyarok vettük észre, a Juventus és a Barcelona is szerette volna őt szerződtetni, de a Honvéd keresztbefeküdt, végeláthatatlan adminisztrációs hazugságokkal fosztotta meg őt élete nagy lehetőségétől.
