Hat óra várakozás – legalább. Ott aszalódtunk a kánikulában az ártándi határátkelőhelyen, körülöttünk értetlen német és holland autósok, beletörődő, unottan cigarettázó, fel-alá mászkáló magyarok, románok. Pedig semmi különös nem történt. Hacsak az nem, hogy akkor, kereken harminc évvel ezelőtt a magyar–román határszakaszon átjutni szellemi és fizikai tornamutatvány volt.
Akkoriban magyar és magyar között csak nyiladoztak a határok, arról pedig végképp nem álmodhattunk, hogy a magyar állam bármilyen módon, érdemben is beleszólhatna az elcsatolt honfitársak életének javításába. Csakhogy eltelt azóta három évtized, Erdélyben, a Felvidéken, az unió társországaiban más szelek fújnak. Igaz, a szerb–magyar határon néha ma is pokoli hosszú a várakozás, nem beszélve Kárpátaljáról, ahol a magyarokból bűnbakot igyekeznek faragni rövidlátó, esztelen gyűlölködők.
A hír, miszerint a magyar állam évi százezer forintra emeli fel a határon túli magyar diákok oktatási-nevelési támogatását, sokat jelent az érintettek számára. Mindenekelőtt azért, mert immáron nem lehet jogosnak tűnő érv, hogy a gyerekek magyarként senkire és senkire nem számíthatnak anyanyelvű tanulmányaik folytatásakor. Az asszimiláció leggyakrabban az anyanyelvvesztéssel kezdődik határon túli közösségeinkben, sokak szerint románul, szlovákul, ukránul tudni kell, ha már az ember ott született, ahol. Azzal önmagában természetesen semmi baj sincs, ha egy kisebbségi ember magas szinten beszéli az államnyelvet, ha egyúttal hű marad a saját nemzeti, kulturális örökségéhez is.
Most azonban Magyarország bekopogtat minden magyar ház ablakán, és az üzenet mindenhol egy és ugyanaz, hogy tudniillik ti közénk tartoztok, nekünk fontos, hogy vagytok és legyetek, és erőnkhöz képest igyekszünk segíteni a nemzetmegtartást. Másfelől finom ösztökélés a közös munkálkodásra a többségi nemzetekkel is, hiszen több százezer, millió magyar élethelyzetét a leghatásosabban az anyaország bevonásával lehet javítani. Valahogy úgy, ahogyan Szerbiában már évek óta sikeresen zajlik. Belgrádban kifejezetten üdvözlik, hogy a magyar állam mezőgazdasági programokkal, alapítványi segítséggel, egyházi, civil kapcsolaterősítéssel éri el a délvidéki magyarokat. Vucsicsék ugyanis tudják, amiről Kijevben most éppen megfeledkeznek, hogy tudniillik önazonosnak lenni leginkább állapot és örökség dolga, és senki nem mond le hazájáról, nyelvéről, vallásáról, közösségi életéről pusztán azért, mert valahol, valakik a háború, nem pedig a normális élet mellett döntöttek.
