Ám a valódi kiindulópont az 1998–99-es koszovói háború. Az akkor már régóta többségben lévő albánok gerillaszervezete, az UCK terrorhadjáratot indított Koszovó függetlenné válásáért. Elkezdték fölrobbantgatni, lelövöldözni a szerb rendőröket, katonákat.

Balkáni hagyományok szerint az események szolid népirtásba torkolltak – pró és kontra.
Ekkor érkezett a népek nagy barátja, a béke őre, vagyis az Egyesült Államok, amely nagy jóindulatában addig bombázta Szerbiát, amíg az ki nem vonult a saját földjéről. Tudniillik szuverenitása, területi integritása Szerbiának nincs, az csupán azoknak jár, akiknek erre az Egyesült Államok engedélyt ad. Szerbiának nem adott. Továbbá Szerbia megtámadása (ahogyan előzőleg Iraké és tucatnyi más államé) nem agresszió volt, hanem „beavatkozás”, „humanitárius akció”, esetleg „demokráciaexport”. Biden elnök utóbb el is büszkélkedett vele, szenátorként ő maga követelte Belgrád és a dunai hidak szétbombázását.

Aztán meghúzták a határokat, épp úgy, ahogyan szokták, sok ezer, egy tömbben élő szerbet szándékosan odaát hagytak. Ördögi gonoszság: az egyiktől igazságtalanul sokat elvenni (amibe sosem nyugodhat bele), a másiknak igazságtalanul sokat adni (hogy folyton rettegjen, mikor veszik vissza tőle, ami sosem volt az övé). Ugyanazt csinálták kicsiben a szerbekkel, amit velünk nagyban Trianonnál. Elhintették a magvait az örökös torzsalkodásnak. Miből állt volna népszavazást kiírni? A helyiekre bízni, hová akarnak tartozni? Ha már folyton demokráciá­ról (népuralomról) meg emberi jogokról beszélnek. De nem. Magasról tettek az etnikai viszonyokra. 

Miután a határokkal megvoltak, odavezényeltek ötvenezer NATO-katonát úgymond „békefenntartónak”. Ők óvják e mesterségesen megrajzolt államot. Azért vannak ott, hogy Szerbia ne próbálja visszavenni, ami az övé. Eddig nem próbálta. Ám ne becsüljük le azokat, akik Amerikából jöttek, híres mesterségük címere pedig a háborúk szítása.

Borítókép: Koszovói rendőr a városháza előtt (Fotó: MTI/AP/Marjan Vucetic)