Hogy a Balkán mióta áll a magyar diplomáciai gondolkodás központjában, hosszú fejtegetés tárgya lehetne. Valószínűleg az Árpád-kornál illene felütni az ezeréves históriát, de ettől most eltekintünk. Gondoljunk inkább a ’90-es évek elején megfogalmazott hármas prioritásra, arra a szerves külpolitikai egységre, amely ma már iskolai tananyag. Eszerint a mindenkori magyar kormánynak egyidejűleg különös figyelmet kell fordítania európai integrációnkra, a szomszédságpolitikára és a nemzetpolitikára. Az első kívánalom ma már nincs úgy jelen mindennapjainkban, mint annak idején, hiszen uniós és NATO-tagok lévén – nem beszélve más integrációs kapcsolódásainkról – nagyjából lezárult a kérdés. A szomszédságpolitika és a nemzetpolitika ügye olykor összekapcsolódik, aminek örülünk, néha pedig élesen elkülönül egymástól, ami a kétoldalú kapcsolatokban feszültséget okoz. Különösen akkor, ha a partnerország (például Ukrajna) úgy vár jóindulatot önmaga iránt, hogy időközben szisztematikusan felszámolja a kisebbségi magyar intézmény- és oktatási hálózatot, illetve hadat üzen a magyarnyelv-használatnak.
Annak idején talán nem hittük volna, de nyugat-balkáni diplomáciánk roppant sikeres. Élen jártunk Horvátország uniós tagságának előkészítésében, figyelünk Macedóniára, tárgyalunk Albániában, mindenütt igyekszünk jelen lenni.
Orbán Viktor két fontos körülményre is felhívta a figyelmet: egyrészt uniós tagságot sürget a kimaradt államoknak, másrészt elmondta, hogy ez a térség Európa egyik utolsó erőforrás-tartaléka. Valószínűleg illene jobban odafigyelni ezekre a szempontokra az unió más államainak is, ahogyan a migrációval és a határvédelemmel kapcsolatos magyar figyelmeztetéseket is komolyan kellett volna venni. Mindenesetre Orbán Viktor mostani boszniai tárgyalásán is ez a két törekvés mutatkozik a legerőteljesebben. És a bizonyság, hogy a hajdani hármas prioritás helyett az új globális kihívásokra keresett válasz ma mindennél fontosabb a magyar kormány számára.
Akik azt hiszik, hogy Orbán balkáni utazásai, békítési kísérletei szorosabb orosz függést jelentenek, tévednek. Valójában itt egyáltalán nem Putyinról van szó, csak az amerikai demokraták vélelmeznek minden talpalatnyi helyen oroszokat. Inkább az a lényeg, amiről ötszáz éve is mindenki tudott Magyarországon: sorsunk részben a Balkánon és közvetlen tőszomszédságában dől el. Függetlenül attól, hogy a térséget pufferzónának vagy birodalmak utáni maradványnak tekintjük-e, az igazság az, hogy a bevándorlás, a nemzeti szuverenitás és az energiapolitika közös döntéseit részben itt végezzük el.
Ezért sorsdöntő, ki az úr Szerbiában, mit akarnak az albánok, mi lesz a sorsa Boszniának, és igen, ugyanilyen lényeges, hogy Erdogan vagy globalista kihívója nyeri-e a török elnökválasztást. Másokkal ellentétben a magyar kormány tudja ezt.
Ezt pedig annak ellenére is érdemes leszögezni, hogy az amerikai demokrata adminisztrációnak valójában fogalma sincs a kelet-közép-európai kényszerek, az állandósult élet-halál harc, a nyelvi, etnikai, vallási különbségek mindennapokat formáló hatásrendszeréről. Magyarország hagyományosan erős pozíciókkal rendelkezik a balkáni térségben, hadd mondjuk el hát a magunk verzióját. Hadd keressük fel a főszereplőket, értsük meg a szemben álló felek szempontjait, és igyekezzünk a magunk tapasztalatai szerint segíteni őket. Már csak magunk miatt is. Hiszen valójában ez volna a lényeg: az egyetemeshez hozzáadott nemzeti szempont, ami állítólag még nem tiltott kategóriája az európai politikai gondolkodásnak.
