Hogy a washingtoni demokrata kormányzat pusztán ürügyet keresett – és talált is rögtön –, hogy kellemetlenkedjen a magyar embereknek, bizonyításra sem érdemes ténykérdés. Annál izgalmasabb, ha megvizsgáljuk, mi fenyegeti az amerikai nemzetbiztonságot valójában. Hogy honnan érkezik az ordas indulat: a magyar útlevelek birtokában besurranó(?) diverzánsoktól, avagy már réges-régen teret foglalt az országon belül?
Négy éve jártam utoljára az Egyesült Államokban.
Néhány hét tartózkodás után természetesen nem nyújtom tálcán a megoldást, de hadd hívjam fel néhány apróságra Pressman nagykövet figyelmét, már csak azért is, hogy ne képzeljen túl sokat országa biztonságáról.
Mindenekelőtt: aki az amerikai bevándorlási törvényeket ki akarja játszani, nyilván ki is tudja játszani. Aki pedig merényleteket akar elkövetni, nyilvánvalóan pontosan tudja, hogyan fogjon hozzá. Mindebből világosan következik, hogy professzionális terroristacsoportokra kell vadásznia az amerikai szolgálatoknak, esetleg magányos elkövetőkre, akikből potenciálisan több él jelenleg is Amerikában, mint ahányan simán hülyék Gdansktól Bulgáriáig.
Fontos továbbá megvizsgálnunk, milyen etnikai, vallási, ideológiai környezetből szedi áldozatait a terrorizmus.
Kormányzati jelentés szerint 2001 óta terrorcselekményeket szinte kizárólag fehér szélsőjobboldali és iszlamista csoportok követtek el az Egyesült Államokban.
Ebből az következik, hogy elsősorban két veszélyes ideológiát, a nácizmust és az iszlamizmust kellene megfékezniük az amerikai szolgálatoknak, mert ha nem teszik, újabb véres cselekmények elé néznek. A veszély tehát nem a határon túlról, hanem az országban keletkezett: fanatikus forradalmárok képében, akiket az amerikaiak állampolgársággal és szabad mozgással jutalmaznak, mert pont ennyi eszük van.
Kellene kezdeni valamit az újbaloldali terroristákkal, a korrupcióba fulladt Black Lives Matterrel, a vérszomjas diákocskákkal, a marxizáló hülye gyerekekkel is, akik évek óta nagy egyetértéssel és kormányzati jóváhagyással keltenek feszültséget, döntögetnek szobrokat, játszanak vörösgárdistásat az országban.
Ki kellene mondani azt is, hogy abban az országban, ahol felügyelet és kontroll nélkül milliók mészárolják le elmebeteg számítógépes „játékokban” ellenfeleiket, olykor valódi fegyverhez nyúlnak. És miután az Egyesült Államokban mindenkinek lehet fegyvere, roppant eredményességgel, ötvenesével lövik halomra osztálytársaikat, tanáraikat, a járókelőket. Mindenkit, aki él és mozog – pont úgy, mint a képernyőn.
Feltehetnénk továbbá amerikai barátainknak a kérdést, hogy miféle közösségi jövő vár hazájukra, amikor a szabad droghasználatot, abortuszt, szexuális betegségeket már a legmagasabb szinten is védelmezik, népszerűsítik?
Mi lesz abból az országból, ha a bárgyú szórakoztatás hivatalos életprogrammá válik teljesen haszontalan, élhetetlen, behízott agyú nemzedékek számára? Aki még az utcára sem képes kimenni, vajon hogyan védhetné meg a régi idők amerikai értékeit?
Szóval, Amerika ne tőlünk féljen. Inkább magától. A félelem forrása ugyanis maga az Egyesült Államok. Legfőképpen annak Washingtonba szakadt, cinikus és érdektelen politikai elitje, a demokrácia selejtjei, az emberiesség elárulói, a család, a hit, az állam kiképzett mészárosai.
Harminc év alatt eljutottunk oda, hogy Amerika barátai ma már világszerte undorral gondolnak az elveszett szerelemre. Hogyan történhetett meg mindez? Ezt a kérdést egyszer az amerikai demokratáknak is fel kell tenniük maguknak, legalábbis arra a rövid időre, amíg még hatalmon vannak.
