Kissinger halálával – a világ nagy kárára – a realista szemléletű Amerikából is eltávozott egy jókora darab. Abból, amely nem az idealista felfogásúak délibábjait kergette, és keményen bánt ugyan az ellenséggel, de nem akarta javítóintézetbe küldeni azokat, akik nem értenek mindenben egyet vele. A kontraszt nem is lehetne nagyobb a maiakkal. Kissinger halála napján Joe Biden budapesti nagykövete egy filmfesztivál megnyitóját is arra használta fel, hogy kioktassa és nem is olyan burkoltan antiszemitizmussal vádolja a magyar kormányt. Miközben NATO-szövetségesek vagyunk. A modern amerikai diplomácia legnagyobb alakja ezzel szemben az 1970-es években – amikor pedig két különböző oldaláról lestük a vasfüggönyt – úgy fogalmazott: „Amennyiben Magyarország nem tanúsít különös rosszindulatot az Egyesült Államok iránt, és nem támadja meg valamely szomszédját, mód van a kapcsolatok fejlesztésére.” Az enyhülés légkörében, igaz, már a Carter-kormány idején, hazatérhetett a Szent Korona.

Különbség van ész és bölcsesség között. Lehet, David Pressman is okos ember – valamire csak megfizette az óradíját egy orosz oligarcha munkatársnője –, a Bush-korszak neokonzervatív héjái, Paul Wolfowitz és Richard Perle pedig állítólag briliáns elmék voltak. Zseniálisan kifundálták, hogyan faragnak majd közel-keleti Kaliforniát Irakból, ha beledöglik is, amire az Egyesült Államok el is költött több mint kétezermilliárd dollárt, és meghalt közben több százezer ember. Ehhez képest – ha nem komoly lapban olvasnánk, el sem hinnénk – az amerikaiak még e napokban is bombázzák Irakot, mivel a gázai háború feltüzelte a fegyveres ellenállást… Nemcsak a medve nem játék, ahogy a székely mondja, de Oroszország, Kína és a muszlim világ sem az.

A bölcs Kissinger tudta ezt. Nem volt szent ember, hibákat, sőt akár bűnöket is elkövethetett, egyike lett a vitatott Nobel-békedíjasoknak. De az utolsó napig ideológiai ábrándoktól mentesen közlekedett a világpolitikában, Kínát riválisként is kifejezetten partnerré emelte. Miközben ma a Nyugat egy reménytelen háborúhoz adja a lovat az ukránok alá, ő leszögezte: Ukrajnának területet kellene feladnia az oroszokkal való béke érdekében. Októberben pedig, már megrendült egészséggel, de látva a Hamász-párti tüntetéseket, azt nyilatkozta a migrációról: súlyos hiba volt ennyi teljesen más kultúrájú, vallású és felfogású embert Európába engedni. Mondta ezt száz évének élettapasztalatával olyasvalaki, akit a nácik a vallása miatt űztek el Németországból. Nem élt hát könnyű korban. Kifogta főnöknek a Fehér Ház egyetlen lemondatott lakóját, de túlélte a Watergate-et. – Urram, fannak idők, amikorr a zelnök is thúl messzi tut menni – dörmögi a Nixon című filmben Paul Sorvino, bársonyos brooklyni tenorját cserélve a szerep rekedtes bajor basszusára.

Ám mi sem élünk épp könnyű időket. Hasznos lenne minél többet megmentenünk Kissinger józanságából. 

Borítókép: Henry Kissinger (Fotó: AFP)