Ez olyan alap, amire tudunk építeni. Társadalmi-politikai berendezkedésünk nem azonos Kínáéval, de nem is kell feltétlenül annak lennie. Mindkét ország gyakorlatiasan, felesleges ideológiai körítések nélkül, a nemzetközi összeköttetések (szaknyelven: az interkonnektivitás) keretébe rendezve értelmezi kapcsolatait. Ezekből kölcsönösen előnyt kovácsolhatunk.
Az ázsiai nagyhatalom már most is az Európai Unión kívüli legjelentősebb kereskedelmi partnerünk, hazánk pedig ajtót nyit Peking számára az EU-ra, egy már számára is értelmezhető méretű, félmilliárdos gazdasági közösségre.
A vízummentesség és újabb közvetlen repülőjáratok indítása után Hszi mostani útján új nagyberuházás bejelentésére is számíthatunk.
Ma, a globális őrület mindennapjaiban, amikor a nyugati világot a háborús hangulatkeltés, a lassú, de biztos népességcserébe torkolló migrációs nyomás és az ember antropológiai lényegének megváltoztatása, a genderideológia uralja, a kínaiak visszafogottsága, józansága és konfuciánus kultúrájukban gyökerező önazonossága üdítő kivételnek számít.
Minden bizonnyal a liberális világrend mindenhatóságának rögeszméjében élő mai Egyesült Államok vét stratégiai hibát azzal, hogy – szakítva Henry Kissinger reálpolitikai alapvetésével – egyszerre idegeníti el magától olyan mértékben Oroszországot és Kínát, hogy egyben össze is boronálja őket.
A mi ellenünkben való összefogásukat márpedig sem Washington, sem az egész Nyugat nem bírja el hosszasan. Lássuk be őszintén, stratégiai értelemben Európa ma olyannyira az Egyesült Államok függeléke, hogy ez az óceán mindkét partját kínosan megterheli.
„Akinek messzi földről jött barátja akad, vajon nem örülhet-e annak?” – kérdezte anno Konfuciusz, az ókori kínai bölcs. Mi most örülünk ennek, bizakodó érdeklődéssel várva, hogyan fejlődnek, milyen irányt vesznek jövőbeli kapcsolataink.
