Bő negyedszázada, amikor már láttuk az alagútban az EU-csatlakozás fényét, onnan indultunk, hogy Braunschweig-Alsóról jött, csak a korabeli magyar médiában világhírű EP-képviselőknek rimánkodtunk, mondják már meg, ugyan mit tehetünk még a környezetvédelemben vagy az „agráriumban” – azelőtt mezőgazdaságnak hívtuk – az uniós belépésünk felgyorsításáért.
Majd háromszor megköszöntük a választ, elnézést kérve, hogy élünk, a vasfüggöny rosszabbik oldalára született lakótársaikként. 1997-ben nálunk járt a francia elnök, Jacques Chirac, aki a 2000-es belépésünket vetítette előre, amit kétszer is megköszöntünk, és örültünk, hogy legalább négy évvel később lehetővé vált. Elfogadtuk, hogy első EU-biztosunkat (Balázs Pétert) hónapokra betanulónak tették a francia Michel Barnier mellé, talán azt gondolva, az akkor már többszörös magyar nagykövetet késsel-villával is meg kell tanítaniuk enni.
Lenyeltük, hogy a számunkra legfontosabb német és osztrák álláspiacot csak hét évvel később nyitották meg a magyar munkavállalók előtt, miközben mi korábban belső piacunk, élelmiszeriparunk kiszolgáltatására kényszerültünk. A Fidesz, amely 2004 óta minden EP-választást megnyert, annak idején besorolt a később egyre inkább balra forduló, kereszténydemokrata jellegét elveszítő Európai Néppártba, de országunk méretéből adódóan nem válhatott döntő tényezőjévé.
Sok minden megváltozott az elmúlt húsz év Európájában – sajnos főleg nem az előnyére. Most, EU-csatlakozásunk után húsz évvel jutottunk el nemcsak oda, hogy a fél világ kapkodja a fejét a magyar miniszterelnök Kijevet, Moszkvát, Pekinget és Washingtont érintő békemisszióján. Hanem oda is, hogy magyar kezdeményezésre, közép-európai összefogással, majd a Fidesz számos külföldi barátjának csatlakozásával létrejöhetett az Európai Parlament harmadik legnagyobb frakciója.
A Patrióták Európáért a jobboldal vezető erejének ígérkezik, legalább tucatnyi tagállam – nyitva még az ajtó! – húszmillió szavazójával a háta mögött. Nem része a Brüsszelt irányító balliberális és az aktuálpolitikai helyzetben háborúpárti fősodornak, de megkerülhetetlen lesz az európai politikában. A frakciót az a francia Jordan Bardella vezeti, akit a minap még kormányfőesélyesként is emlegettek Párizsban. Pártja, a Nemzeti Tömörülés – a kétfordulós, kizárólag egyéni körzetes választási rendszer sajátosságaiból adódóan – nem nyerte ugyan meg a francia nemzetgyűlési választásokat, de legnagyobb pártként csaknem nyolcmillió polgár akaratát képviseli az EU egyik vezető tagállamából.
Országuk méretéből következően a Marine Le Pen nevével fémjelzett tömörülésé lesz a legnépesebb küldöttség a Patrióták Európáért képviselőcsoportjában. Utánuk azonban a Fidesz–KDNP delegációja következik tizenegy fővel és a kolozsvári születésű Gál Kingával mint első frakcióalelnökkel, aki egyébként húsz éve dolgozik az Európai Parlamentben, nemcsak az anyaországi magyarok, de határainkon túli nemzettársaink érdekében is.
A régi és az új, a keleti és a nyugati, az északi és a déli tagállamokat egyaránt lefedő frakció az egyes konkrét ügyekben például a vezető olasz kormánypártot is a soraiban tudó konzervatívokkal közösen munkálkodhat az uniós politika globalista irányának megváltoztatásán, a nemzetállamok érdekeinek megfelelően. A patrióták kiáltványában foglaltakat – a szuverenitásvédelemtől a migránskvóták elutasításáig számos ügyben – a magyar polgárok jóval nagyobb hányada támogatja a Nézőpont Intézet friss felmérése szerint ahhoz képest, mint ahányan június 9-én a Fideszre szavaztak. Ezáltal is lesz az új frakció még többünk képviseletévé, a mi Európánké.
