Az én emlékeim Baróti Lajosig nyúlnak vissza. Két korszakban összesen tizenkét éven át irányította a magyar válogatottat, nemzetközi szaktekintély volt, itthon is mindenki tisztelte, mégsem akart senki sem könyörögni neki, hogy maradjon, miután az 1978-as világbajnokság után előre tervezetten távozott a válogatott éléről. Azóta csupán két szövetségi kapitányért rajongott a nép. Mezey Györgyöt tényleg Messiásként várták vissza a szurkolók 1988-ban, aztán úgy végezte, mint Napóleon: néhány sikeres kisebb ütközet után végleges száműzetés lett osztályrésze. A másik akiről film is készült, nem az ő hibája, de ettől még tény: Egervári Sándort méltatlanul megtaposva emelték abba a szférába, ahol ő maga is idegenül mozgott. Az MLSZ állítólag hajlandó lett volna tízéves, tehát kis túlzással élethosszig tartó szerződést kötni vele, de ő távozott. Mindenki bánatára, a magyar szurkolók mégsem akartak szimpátiatüntetést szervezni, hogy maradásra bírják.
„Talán itt az ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat! Azok, akik azt mondják – vagy írják –, hogy kudarcot vallottunk ezen az Európa-bajnokságon, nyilvánvalóan nem objektívek, és sajnos azt kell mondanom, rosszhiszeműek! Az a tény, hogy az elmúlt években a csodával határos eredményeket értünk el, és gyakran meggyőző teljesítményt nyújtottunk (még ha néha szerencse is kellett ehhez), nem szabad, hogy eltorzítsa a valóságot! Sajnos még Magyarországon is van egy kis százaléka az embereknek, igaz, nagyon kicsi, akik előbukkannak, amikor azt hiszik, hogy léket kapott a hajó!”
Tényleg nem értem Marco Rossit, mert mondani sem kellene, hogy őt idéztem az imént. Miért nem volt elég az MLSZ közleménye Csányi Sándor nyilatkozatával megtámogatva annak igazolására, hogy az olasz maestro továbbra is maximálisan élvezi a bizalmat? Miért kellett Rossinak külön Facebook-bejegyzést körmölnie? Ki és mi ellen hadakozik?
Ássunk elő a múltból nem csupán kritikus, hanem olykor valóban gyalázkodó mondatokat, amelyek a magyar labdarúgás olyan jeles személyiségeit kívánták nem csupán szakmai, hanem emberi mivoltukban megsemmisíteni, mint Mészöly Kálmán, Komora Imre, Csank János, Bicskei Bertalan, Verebes József vagy a már említett Egervári Sándor? Ettől talán megnyugszik Mert az örökös hadakozása a vagy létező, vagy nem is létező, de társadalmi befolyását tekintve mindenképpen jelentéktelen kommentelőkkel már fárasztó. Nincs ma olyan józan futballszurkoló, de még szakember sem, aki azt állítaná, hogy immár ő lenne a magyar válogatott további sikeres szereplésének akadálya, aki a lemondását követelné azért, mert a magyar válogatott végül nem jutott tovább a csoportjából az Európa-bajnokságon.
Nem velünk kell megküzdenie. Hanem a jelenlegi helyzettel. Hogy véget ért a varázs, elillant a kegyelmi állapot. S nem csupán azért, mert elpártolt mellőlünk a szerencse. Rajtunk kívül álló okokból is. Nem verjük meg még egyszer Angliát oda-vissza, valószínűleg Németországot sem idegenben, Hollandiában is örülnünk kell majd a döntetlennek. Vérrel, verejtékkel kell majd küzdenünk, hogy ki ne essünk a Nemzetek Ligája A osztályából. S nem azért, mert már ne bíznánk a kapitányban vagy már ne szeretnénk a válogatottat, hanem mert ez a realitás, miként azt maga Rossi is rendre hangoztatja.
A 2024-es Európa-bajnokság mindenképpen korszakhatár a magyar válogatott és Marco Rossi életében is. Meg kell újulni, változtatni kell több mindenen. Hogy miként, nem az én dolgom, momentán Marco Rossinál alkalmasabb ember nem kell e feladatra. Egyetlen tanácsot adhatok: továbbra is forró szívvel, de hideg fejjel. Nem a láthatatlan ellenfeleket kell legyőzni a virtuális térben. Hanem a láthatókat a futballpályán.
