Tüzes sajtótájékoztatót ígértek az ellenzéki politikusok Orbán Viktornak, aztán kiderült, hogy mindenki csak azt nyújtja, amire képes. A tájékoztató elején egy ifjú vörösgárdista rontott az emelvény felé, de miután felrobbantani magát nem tudta, lövöldözni pedig nem szokás kora délután, inkább ordítozott egy sort. Ebben önmagában semmi rendkívüli nincs, arra azonban kíváncsi vagyok, miért gratulált azonnal Gyurcsány Ferenc a habzó szájú hülye gyereknek. Talán azért, mert végre az egész világ előtt bebizonyították, hogy a Demokratikus Koalíció pont annyit ér, amennyit a jelenlegi ellenzék valamennyi pártja: semmit.

Hogy komolyabbakra is nézzünk, elkeserítő végighallgatni egy efféle sajtótájékoztatót. Nem a magyar miniszterelnök miatt, aki részletesen beszélt a magyar uniós elnökség feladatairól, ráadásul fontos és érdekes következtetéseket is megosztott a hallgatóságával. Utána azonban sorra megszólaltak az úgynevezett világsajtó (vajon ez egyébként mit jelent?) munkatársai, akik egymást múlták alul. Én legalábbis ennyi ostoba, felesleges kérdést még nem hallottam így szépen, csokorba kötve. Egy nyilvánvalóan gyengeelméjű ukrán újságíró például megkérdezte, nem félünk-e, hogy az oroszok megtámadják Magyarországot, mire Orbán azt válaszolta, hogy nem, hiszen NATO-tagok vagyunk, az oroszok még Ukrajnával sem bírnak el, miért támadnának a sokkal erősebb NATO-ra? 

Szinte vártam már, mikor kerül elő a gulyásleves vagy Puskás Öcsi mint az emlékezetükben utoljára meggyökeresedett két méretes közhely egy tizenötmilliós nemzetről. Erre aztán nem került sor, amit fájdalommal észleltünk, mert ehelyett végtelenül primitív, naiv és kezdetleges „kérdésekkel” igyekeztek sarokba szorítani Orbán Viktort. Akinek persze a kisujjában is több az ész, mint ezek közül bármelyiknek, és nyugalom, nemcsak én láttam ezt, hanem nagyjából mindenki, aki azzal mazochizálta magát, hogy végighallgatta a „világsajtót”.

Őszintén mondom, nem tudom, érdemes-e érdemi párbeszédet folytatni ennyi felkészületlen, rövidlátó emberrel, de szerencsére a magyar miniszterelnök türelmes, és talpig úriember. Lassan, tagoltan elmagyarázott mindent nekik, ahogyan a gyerekek fejébe szokták belopni az egyszeregyet a tanító bácsik. Amikor az óra végén kicsöngettek, a nebulók vidáman kitódultak az ajtón, hogy a nagyszünetben megigyák egymás kakaóját és meghúzzák valamelyik cserfes lány haját. Ilyesmit szoktak csinálni ugyanis a gyerekek. Nem haragszunk rájuk, csak sóhajtva arra gondol az ember, hogy ideje felnőni, nem pesztrálhatjuk örökké őket, van nekünk is elég dolgunk.

Felötlött az is bennem, hogy Magyar Péter, ez a derék ember, aki időszerint a bizottság kedvence és reménysége, hol a fészkes fenében lófrált egész nap. Talán a mai nagy menetre készül, bár a helyében óvatosabb lennék, mert lassan negyvenéves politikai pályáján Orbán nála fajsúlyosabb ellenfeleket is sarokba zavart már. Szórakoztató, amikor celebek összevissza püfölik egymást a szorítóban, csak éppen az ember mindig az igazság pillanatától tart. Amikor megérkezik az olim­piai bajnok, és előre megfontolt jobbegyenessel újra helyére teszi az amatőr ellenfelet. Hogy ennek a mostani párviadalnak mi lesz a vége, talán nem is olyan nagy rejtély. A sajtótájékoztató legfőbb tanulsága ugyanis az, hogy van, aki az eszénél van, mások pedig soha nem lesznek. Akkor sem, ha a külföld dollármilliókat plántál beléjük, akkor sem, ha minden létező erővel igyekeznek letörni egy nemzet szabadságküzdelmét.