Őszintén mondom, nem tudom, érdemes-e érdemi párbeszédet folytatni ennyi felkészületlen, rövidlátó emberrel, de szerencsére a magyar miniszterelnök türelmes, és talpig úriember. Lassan, tagoltan elmagyarázott mindent nekik, ahogyan a gyerekek fejébe szokták belopni az egyszeregyet a tanító bácsik. Amikor az óra végén kicsöngettek, a nebulók vidáman kitódultak az ajtón, hogy a nagyszünetben megigyák egymás kakaóját és meghúzzák valamelyik cserfes lány haját. Ilyesmit szoktak csinálni ugyanis a gyerekek. Nem haragszunk rájuk, csak sóhajtva arra gondol az ember, hogy ideje felnőni, nem pesztrálhatjuk örökké őket, van nekünk is elég dolgunk.

Felötlött az is bennem, hogy Magyar Péter, ez a derék ember, aki időszerint a bizottság kedvence és reménysége, hol a fészkes fenében lófrált egész nap. Talán a mai nagy menetre készül, bár a helyében óvatosabb lennék, mert lassan negyvenéves politikai pályáján Orbán nála fajsúlyosabb ellenfeleket is sarokba zavart már. Szórakoztató, amikor celebek összevissza püfölik egymást a szorítóban, csak éppen az ember mindig az igazság pillanatától tart. Amikor megérkezik az olim­piai bajnok, és előre megfontolt jobbegyenessel újra helyére teszi az amatőr ellenfelet. Hogy ennek a mostani párviadalnak mi lesz a vége, talán nem is olyan nagy rejtély. A sajtótájékoztató legfőbb tanulsága ugyanis az, hogy van, aki az eszénél van, mások pedig soha nem lesznek. Akkor sem, ha a külföld dollármilliókat plántál beléjük, akkor sem, ha minden létező erővel igyekeznek letörni egy nemzet szabadságküzdelmét.