Az év második napján megérkezett a hír, amelynek talán soha nem kellett volna megérkeznie. Igaz, napok óta tudtuk, hogy nagy a baj, aggasztó hírek jöttek rosszullétről, kórházi ápolásról. És ha az ember a 104. születésnapjára készül, bármi megtörténhet vele…
Meghalt Keleti Ágnes.
Azt hiszem, leginkább azokat a képkockákat, filmfelvételeket érdemes róla magunkban rögzítenünk, amelyek messze-messze az időben, a múlt század közepén megörökítették a hőstetteket. Keleti Ágnes ugyanis ennek a nemzetnek a többszörös olimpiai bajnoka, örökös legendája, példaképe. Csodálva hallgattuk a róla készült dokumentumfilmekben, milyen derűsen és intelligensen beszélt az életéről, a barátairól, hajdani társakról, sportolókról, de fontos döntésekről, örömökről, sorsfordító helyzetekről is.
Azt hiszem, hogy Keleti Ágnes halálával végleg lezárult a mi nemzedékünk számára a XX. század.
Valaha az ő sorsában magyarok milliói ismertek a maguk sorsára, de a kelet-közép-európai befejezetlenségi együttható miatt ma is ott motoszkál sokunkban a kérdés, hogy mi lett volna, ha… Ennek a kérdésnek a haszontalanságát egyébként maga a tornásznő mutatta meg, amikor elmondta: nem érdemes azon meditálni, mit tenne újra, hiszen az élete már lezajlott, nem kezdheti újra.
Valahogyan így kellene gondolkodnunk a nemzeti sorsról, közös feladatainkról is. A kényszeres múltba túrás helyett jelen időben élni. Néha arra is gondolni, hogy lesznek utánunk jövők, és a méltó élethez szükséges fizikai és lelki tartományokat valahogyan tovább kellene örökíteni számukra. Keleti Ágnesnek és a magyar XX. század bajnokainak, katonáinak, polgárainak, üldözöttjeinek és túlélőinek, vagyis magyaroknak, zsidóknak, németeknek, szlovákoknak, románoknak, lengyeleknek, oroszoknak, cigányoknak, olaszoknak és mindenkinek, aki a háború poklában megmerítkezett, nehéz sorsot szabott a történelem. Családok szétszakítása, rokonok pusztulása, elvett állampolgárság, kifosztott házak, menekülők a vonaton, rettegő nők és gyerekek az óvóhelyeken, fagyott katonák a hóviharban, lebombázott városok – ezt hozta számunkra a háború. Sokunknak ez a végső tapasztalatunk a véres XX. századról, amely nemcsak emberéleteket rabolt el tízmilliószámra, de feldúlt országokat, eltüntetett régiókat, koldusbotra juttatott egész népeket. Nagyszüleink mégis méltósággal viselték a sorsukat. Ha túlélték a legrosszabb időket, elfogadták, hogy sorsukon ők maguk nem tudnak változtatni, ahhoz kegyelem szükséges, amit földi műhelyekben csak szűken mérnek a hatalmasságok.
Ebből a XX. századból léptünk ki, most pedig ideje végleg bezárni magunk mögött az ajtót, és abban szükséges reménykedni, bízni, hogy valami új, nemesebb és emberségesebb világot építünk majd. Ha egyáltalán képesek leszünk bármiféle gyarapításra, ha – Nagy Lászlóval szólva – „lesz még emberi arcunk egyáltalán”.
Közben azért lopva figyelve, bámészkodva észleltünk fontos jeleket. Például azt, hogy Keleti Ágnes mindig mosolygott. Igen. Mosolygott a korláton, mosolygott a dobogón, edzés közben, később anyaként, edzőként, riporterre, barátra, orvosra, mindenkire. Talán élete utolsó pillanatában is mosolygott. Neki volt igaza, írjuk le végezetül azzal a rossz érzéssel, hogy talán nem vagyunk mindig hűek és méltók hozzá, miközben pedig nagyon is annak kéne lennünk. Nem feltétlenül bajnoknak, „pusztán” embernek kell szegődnünk, ahogyan ő és nemzedékének legnagyobbjai tették a maguk örömére és mások okulására. Adja Isten, hogy sikerüljön néha…
Borítókép: Keleti Ágnes (Fotó: Mediaworks.hu)
