Elszállt hát végre. S bár szürke hétköznap lévén pezsgőt nem bontunk, örömünket azért kár lenne eltitkolnunk. David Pressman nagykövetnek látszó politikai aktivista összeszedte cókmókját, és még pirkadat előtt visszarepült oda, ahonnan küldték. Legalább hárommillió magyar nézett föl hálásan az égre, amely elnyelte őt, megszabadítva bennünket egy rém kellemetlen alaktól, akinek kiválasztása sem volt más, mint pőre provokáció.
Személyisége, jelleme, életvitele eleve a megtestesült tagadása volt mindannak, amiben a magyarok többsége hisz. De ezen még túltettük volna magunkat, ha valóban nagykövetként viselkedik, és az első perctől fogva az amerikai és a magyar nép barátságát elmélyítő, a két kormány szövetségét erősítő tevékenységet folytat, ha azt szolgálja, ami közös bennünk, és nem abban turkál élveteg módra, ami elválaszt bennünket. De nem adhatott mást, csak mi lényege: a kormánybuktató szándékok senki által meg nem választott politikai aktivistájaként működött már azelőtt, hogy megérkezett volna hazánkba.
Belekötött mindenbe. Ha a kormány szuverenista, patrióta álláspontját hangoztatta bármilyen kérdésben, ő a globalisták agymenéseit szajkózta. Legmesszebb akkor ment el téveszméinek lobogtatásában, amikor a nemzeti oldal békepárti álláspontjával szemben szájára vette 1956 hőseit, és hamis moralizálással a háborús uszítást igyekezett az egyedül emberséges álláspontként beállítani. A hazug párhuzam részéről ’56 és a mai ukrán helyzet között annak beismerése, hogy az amerikai demokraták által gátlástalanul kiszolgált birodalmi törekvések tekintetében egy-egy európai ország csak feláldozható bábu a világuralmi harc sakktábláján. Szerencsére teljesen lényegtelen immár, mit hordanak össze a tűzre oltóanyag helyett olajat öntő világmegváltók, pár nap van már csak hátra az igazi tűzoltók hivatalba lépéséig.
Ahogy mondani szokták, kiverte a biztosítékot azzal is, hogy antiszemitának állította be a kormányt, a kormánypártokat és minden rájuk szavazót, amiért néven nevezték, arcmását pedig plakátra tették, és elítélték Soros Györgyöt, amiért az kéretlenül és politikai felhatalmazás nélkül beleavatkozott Európa népeinek sorsába. Akkoriban emberéletet követelt az Amerika legnevesebb egyetemein dúló antiszemita gyűlölethullám, ami aztán átterjedt Európára is. Pressman aktivistának ennek ellenére velünk, magyarokkal volt baja, holott hazánkban zsidó szervezetek által elismert módon a világon a legbékésebb, legnyugodtabb körülmények között élhetik mindennapjaikat a zsidó közösségek, és félelem nélkül gyakorolhatják vallási szokásaikat, kultúrájukat. Az bezzeg nem zavarta a helytartót játszó aktivistát, amikor egy zsidó képviselőket listázó Orbán-fóbiással széderezett nagy vidáman. Hiszen a káoszteremtés az első, annak bármi megbocsátható, aki ebben részt vállal.
A legalattomosabb kártételt mégis azzal okozta ez a bajkeverő, hogy eleinte sunyin, majd kevésbé burkoltan, végül teljesen nyíltan támogatta, pénzelte és bujtogatta a magatehetetlen balliberális ellenzék helyett politizáló Orbán-fóbiás újságírók kormánybuktató szándékait. Nem kis szerepet játszott abban, hogy cáfolhatatlanul ráégjen erre a bagázsra a dollármédia elnevezés. Sajnos abban Kocsis Máté frakcióvezetőnek van igaza, hogy Pressman távozása után is velünk marad dicstelen ittlétének majdnem minden kártétele. Ne legyen kétségünk, akik most keseregnek eltűnése miatt, tovább éltetik terhes örökségét. Mi viszont jobban tesszük, ha a lehetőséget látjuk meg a változásban, és ennek megfelelően önfeledten énekeljük a Beatricével: Jönnek a boldog szép napok, ég veled! Te nem tudod, milyen jó nélküled.
