Az, hogy a székelység a magyar nemzet elválaszthatatlan része, szerencsére ma már magától értetődő evidencia hazánkban mindenki számára. Igaz, a március 10-én tartott székely szabadság napja pontos tartalma talán nem annyira ivódott bele a köztudatba, de hát mentségül legyen mondva, nem régi emléknapról van szó. A Székely Nemzeti Tanács 2012-ben hozta meg döntését az ünneppé nyilvánításáról. Egy okkal több, hogy tudatosítsuk a mai, identitásvesztés felé terelő internacionalista globalizációs környezetben, miért fontos felidézni azoknak a mártíroknak az emlékét, akiket 1854-ben ezen a napon végeztek ki a két évvel korábbi Habsburg-ellenes szervezkedés vezetőiként. Az volt a bűnük, hogy a vérbefojtott 1848–49-es forradalom és szabadságharc lángját akarták újra fellobbantani Erdélyben is.
Már az akkori cél és eszmeiség is szimbolizálja, híven tükrözi, hogy a székelységnek különleges szerepe van hazánk történetében. Ugyanaz az erős, makacs szabadságvágy munkált az akkori hősökben, mint amely évtizedek múltán is például szolgált a magyarságnak.
Így volt ez akár a trianoni békediktátum országdarabolása után, akár még később, a Kádár-rendszer csupán szelektíven puhuló diktatúrája idején, amikor a fél ország Erdélybe, a Székelyföldre járt föltöltődni magyarságtudattal, hogy muníciót, ellenállóképességet szerezhessen a nemzeti önazonosság ellen sunyi, de leginkább erőszakos hadjáratot folytató pártállami propagandával szemben.
Sokat elárul a hajdani szocialista tudatdeformáló tendenciákról, hogy az Akadémia Történettudományi Intézetében készült Magyarország történeti kronológiájában csak annyi szerepel 1854. március 10-nél: „A marosvásárhelyi Postaréten végrehajtják a székelyföldi mozgalom három vezetőjén (Török János tanár, Horváth Károly birtokos és Gálfi Mihály ügyvéd) a halálos ítéletet.” Arról, hogy egy nemzeti szabadságért életre hívott mozgalom vezéralakjai voltak, már egy árva szó sincsen.
