Mert könnyen belátható, hogy a világ, a politika előállít egy sor olyan kérdést, amelyben a kompromisszum már önmagában vereség lenne. A migráció kérdé­sében a kompromisszum („na jó, legyen akkor kvóta, ennyit és ennyit befogadunk”) nem a két egymással szembenálló pozíció közötti kiegyezés, hanem önfeladás, saját érdekeinkről való lemondás, egy kapu, amit, ha kinyitunk, elvesztünk. Akárcsak a háború kérdésében, mondjuk a fegyverszállítás támogatása nem egy észszerű megegyezés a béke- és a háborúpártiak között, hanem a békepártiság feladása, sőt belépés a háborúba. Ráadásul a migrációellenesség vagy a békepártiság sincs magától, nem arról szól, hogy „na már most én békepárti vagyok, aztán jó napot”, hanem pont az a rákfenéje a kérdésnek, hogy nem könnyű kimaradni a háborúból vagy éppen a bevándorlók szétosztásából, hanem éppenséggel nehéz, mert

Mindebből az is következik, hogy azok a jó konfliktusok, amikor az emberekért állsz ki, őket tudod magad mögött, és azok a rosszak és a rombolók, amikor szembekerülsz velük. Keveset beszélünk róla, pedig kellene, hogy egy sor olyan hétköznapi, már a komfort részévé vált dolog, tevékenység, szokás van, amit az életünk természetes részének tekintünk, ám mégsem lenne vagy nem így lenne, ha a politika nem vállal érte konfliktust. Nem vághatnánk disznót, nem főzhetnénk szabadon pálinkát, nem fizetnénk kevesebbet a rezsiért, nem lenne 13. havi nyugdíj. Vagy szemben Európa nagyvárosaival, nálunk sötétedés után is elengedheted a gyerekedet, és kevesebbet aggódsz azon, hogy a lányodat, a feleségedet valamilyen inzultus fogja érni. Bécsben, Münchenben, Párizsban, Londonban ez nem így van.

Csakhogy ezek nem magától értetődőek, nem maguktól vannak. 

Ha a politika nem vállalja fel a konfliktusokat, akkor az az emberekre marad, ezért jobb, ha a konfliktusok megvívását a politikára bízzuk.

Történetesen a magyar kormánynak az a dolga, hogy kiálljon a magyar emberekért, a többség érdekeiért, és akkor végzi jól a dolgát, ha ellátja a baját azoknak, akik nem a magyar emberek érdekét nézik, vagy mert nem ez a dolguk, vagy mert nem ez a természetük, vagy mert más szempontokat és erőket képviselnek, mert például profitra hajtanak (bankok, multik), mert ideoló­giai célokat követnek (liberális ügyek), mert a kisebbség érdekét nézik a többséggel szemben (gender, LMBTQ, pride), vagy 

A szándékaikat azonban rendre elrejtik racionálisnak látszó érvelések (pél­dául ha lesz bankadó, a bankok nem fogják ezt tudni kigazdálkodni és kivonulnak; ha különadót vetnek ki az energiaszolgáltatókra, akkor nem lesz pénzük hálózatfejlesztésre és akadozni fog az energiaellátás; vagy egyszerűen csak annyit mondanak, hogy amit a kormány akar, azt nem lehet megcsinálni) és/vagy ideológiai varázsszavak mögé („itt a gyülekezési jog csorbításáról van szó”, miközben hidakat zárnak le és te meg nem érsz haza a munkából vagy nem jutsz el a gyerekért; vagy: „itt a tét a sajtószabadság”, miközben újra és újra leírják, hogy a tét a sajtószabadság). Vagy egyszerűen csak annyit mondanak − különösen, ha fogytán az érvek −, hogy a kormány megőrült és/vagy korrupt (ugyanezt mondják most Trumpra is Amerikában, de még nálunk is).

Milyen érdekes és mélyen elgondolkodtató, hogy az unión belül nem lehet vitát nyerni a stabilitásra való hivatkozással. Milyen érdekes, hogy például a pride megtartása mellett érvelők tagadják a rivális jogok létezését, hogy még egy alapjogot is korlátozni lehet valami azt felülíró jog vagy érték nevében, konkrétan azt vallják, hogy a „melegjogokat” nem írhatja felül semmi, a gyermekek megvédésének a kötelessége pedig humbug. Milyen érdekes, hogy a kisebbség leértékelte a többséget,

Milyen érdekes − megint a cizelláltabb politikaelméleti fejtegetés szintjére is kalandozzunk egy kicsit −, hogy kritizálhatatlan pozícióba tolták fel a bíróságokat, azt állítva, hogy egyetlen veszély van: a politika csorbítani akarja a bíróságok függetlenségét, miközben szerte a világon − Romániától Franciaországon keresztül az Egyesült Államokig − azt látjuk, hogy a bíróságok szembemennek az emberek akaratával, lerombolják a demokráciát, már nemcsak a választások kimeneteléről (jogszerűségéről) dönthetnek, hanem arról is, hogy kit nem engednek elindulni egy választáson, mindegy, mit akarnak az emberek.

A sort még hosszan folytathatnánk. A többség ellenségei hihetetlenül erősek. Érdekeiket elrejtik és szép gúnyákba öltöztetik fel. A lóláb azonban rendre kilóg, vagy másként, kiderül, hogy kik miatt is szagolunk fintorogva a levegőbe.

A tapasztalat is erő. Olyan idők jönnek, hogy ezek a tapasztalatok még inkább felértékelődnek, mert a konfliktusok nemhogy nem fognak eltűnni a világunkból, hanem számot adnak majd hidratermészetükről. Ne higgyetek az idealistáknak! Csak két út van: vagy felvállalod a konfliktust, vagy feladtad − és akkor feladtad az értékeidet és az érdekeidet, és majd mások döntenek helyetted és rólad.

Mindössze ennyit kell észben tartanunk, mintegy 365 nappal a választások előtt.