A terror sokkal izgibb: utazás Georg Spöttle koponyája körül

Kedélyesen tud mesélni „merénylőszakállas” afgán barátjáról a kormány egyik kedvenc szakértője. Megsúgta, kétezer iráni tanul hazánkban.

Georg Spöttle egyáltalán nem volt morc csütörtök este a pásztói Teleki László Művelődési Központban, ahova a Polgári Pásztóért Alapítvány meghívására jött előadást tartani. A kormány egyik kedvenc biztonságpolitikai szakértőjénél ennek azért van jelentősége, mert egy, a nógrádi város közéletével foglalkozó Facebook-csoportban, ahol az előadót mint ufóhívőt köszöntötték, Spöttle maga is beszállt a virtuális adok-kapokba. Hol személyeskedett, hol komcsizott, hol Gyurcsányozott, hol fenyegetőzött, amit aztán a maga sajátos, renegát veterán stílusában kért ki magának: „én sosem fenyegetőzöm, ha kell cselekszem, de azt nem jelentem be előre ” Ebben a vitában sütötte el azt is, hogy ő bizony magányosan kószálva elég morc tud lenni.

De a kedélyével nem volt hiba. Még az sem szegte kedvét, hogy nem volt tele a művelődési központ, amiben akár ez az emoticonokkal súlyosbított keménykedés is ludas lehet. Meglehet persze ezenkívül az is, hogy amióta Altusz Kristóf államtitkár máltai interjújának köszönhetően a kabinet tagjai kénytelenek árnyaltan, horribile dictu emberi hangon beszélni a migrációról, azóta valahogy kevésbé működnek a jobb híján polgári holdudvarnak nevezett közeg két éve használatos, vállról indítható érvei.

Hiába: olyan időket élünk, hogy Németh Szilárd többször hivatkozik a genfi egyezményre, mint egy „migránssimogató” NGO aktivistája, amikor Szijjártó Péter őszintén felháborodik azon, ha egyesek összemossák az illegális bevándorlókat, az oltalmazottakkal, és olyanokat, hogy per pillanat nincs a Fidesznek központilag szervezett kampányturnéja, mint ami a nemzeti konzultációhoz kapcsolódóan volt. Emlékezetes, azok kicsit olyanok voltak, mint a gyorséttermek hamburgerei: Seszták Miklós ugyanúgy rettegett a szoknyás férfiak által kialakított no-go zónáktól, mint ahogy Zalaegerszegen ütötte ki Semjén Zsoltot a saríafóbia. Eltérő vérmérsékletük és személyes karizmájuk vitt csak némi fűszert a pártközpont által kidolgozott szabványparanoiába.

Most azonban Georg Spöttle csak egy meghívásnak tett eleget, nem egy rendezvénysorozat keretében beszélt, hanem csak úgy.

Ennek megfelelően oldott és személyes is volt a hangulat. Annyira oldott, hogy például bejelentette az este moderátora, ugyan nem tervezték, hogy az este sajtónyilvános legyen, de mégis maradhattunk. És annyira személyes, hogy az egész este tulajdonképpen nem volt más, mint egy utazás Georg Spöttle koponyája körül. Először megtudtuk, hogy a biztonságpolitikai szakértő miért lett először katona (mert úgy tanult, hogy máshova nem vették volna fel), aztán, hogy katonából miért lett rendőr („mert 120-szal száguldozni este a városban és embereket verni, az my way”). Aztán, hogy miként lett rendőrből biztonságpolitikai szakértő: mert amúgy is sokat foglalkozott a rendőrségen a politikailag és vallásilag motivált bűncselekményekkel. De Spöttle megnyugtatott mindenkit, hogy nem rasszista, nyaralni is a Közel-Keletre megy például, és van egy nagyon jó barátja, „egy ilyen klassz merénylőszakállas afgán szőnyegkereskedő”.

Mindezt olyan hangsúllyal mondta az összegyűlt pásztóiaknak, ahogy Afrikát megjárt vadászok szoktak kisiskolásoknak mesélni arról, hogy milyen mocskos hűtőbe kellett tenniük a lelőtt és feldolgozott antilophúst meg az otthonról vitt sört. Furcsamód az exrendőr, exkatona folyamatosan tegezte a javarészt szépkorúakból álló közönségét, ami eleve groteszk volt, de a legabszurdabb jelenet akkor következett, amikor saját sztorizgatását megszakítva feltette a következő kérdést:

– Szoktátok nézni a Vikingeket? Tök jó kis sorozat!

A reakció: döbbent csend. Nem volt ez elszigetelt jelenség, Spöttle számos poénja nem ment át, ami nem csoda. Elvégre két éve azzal bombázzák ezt a publikumot, hogy mi vagyunk (az amúgy keresztény múltját önállóan feladó) keresztény Európa védelmezői, erre jön egy ember, aki azzal henceg, hogy több Bibliája és Koránja is van ugyan otthon, de inkább nem megy templomba, mert ott azonnal elhamvadna. Az indok: „rossz bácsi vagyok, a lányok a megmondhatói.”

Furcsa lehetett az is, hogy Spöttle micsoda dupla fenekű szónoklatot tart. Elmesélte ugyan, hogy Németországban már bezárnak a német éttermek, és csupa sisabár nyílik helyettük. Ami illik ugyan az eddig hangoztatott hanyatló nyugatos narratívába, de az már nem, hogy a biztonságpolitikai szakértő saját elmondása szerint is szereti szívni a sisát. Mert horpad tőle a homloka, és amúgy tök cuki dolog.

Az elmúlt két évben lezajlott, lendületből és közpénzből tolt kampányainak köszönhetően az is az újdonság erejével hatott, hogy egy kormányközeli figura annyira elmélyedjen az iszlám hit vizsgálatában, hogy hosszan értekezzen a szunnita és a síita irányzatok közötti különbségekről és kialakulásáról. Persze Spöttle is érezte, hogy rögtönzött vallástörténeti kiselőadása annyira nem ragadja magával a publikumot, mert be kellett dobnia egy aktuálpolitikai poént („Mohamed egy idősebb nőt vett el, ebben hasonlított Macronra”), és aztán azt is le kellett szögeznie, hogy „nyugi, mindjárt szó lesz a terrorról, az sokkal izgibb”.

Hosszan ecsetelte aztán, hogy micsoda veszedelmes libanoni drogkartellel, ujjlevágós albán maffiózókkal, útlevél-hamisító mongolokkal és Ukrajnából cigarettát csempésző vietnamiakkal kellett felvennie a küzdelmet. Logikusan levezette azt is, hogy ezek a bűnbandák és később a hasonlóan, nemzetiségi alapon szerveződő terrorszervezetek azért alakultak így, mert az integrációra képtelenek itt jóval hamarabb találták meg a számításukat. Na de hogy másfél óra robbantásokkal és pokolbeli víg túrák ecseteléséből álló anekdotázás után elhangozzon egy olyan félmondat a kontinensünket megszálló migránshadakról, hogy „Isten őrizz, hogy asszimilálódjanak, és feladják a kultúrájukat”, hát, az minimum az újdonság erejével hat. Elhangzott persze nem is egyszer a Fidesz-kompatibilis kulcsmondat, miszerint „fontos megvédeni a Magyarországot”, meg hogy el kell érni, hogy „ne legyenek no-go zónák”, de mennyire másképp hangzik már az, hogy ha mindez nem sikerül, akkor az „ugyan nem vége a világnak, de mi világunknak igen”.

Közel másfél órát kellett várni, mire Soros, pontosabban „Gyuri bácsi” előkerült, és mindössze egy konkrét utalás volt arra, hogy milyen jó, hogy a mi kis térségünk, még „nem esett el, mint a Nyugat”.

– Pásztón még ki lehet ülni a térre és lehet randizgatni – mondta az exrendőr, abban a városban, ahol egyébként pár hete egy nő levágta gyermeke fejét. Persze elszigetelt esetről van szó, terrorról, iszlamizmusról ennek kapcsán még csak érintőlegesen sem kell beszélnünk, Pásztót sem lehet az északkelet-magyarországi térség Rakkájának nevezi emiatt, de mégis van ebben a Spöttle-i magatartásban valami szimbolikus. Szót sem ejtünk például arról, hogy a magukra maradt megyékben meg úgy az egész országban magára hagytuk a gyermekvédelmet, helyette hosszan taglaljuk, hogy Svédországban és Németországban mennyivel nőtt meg a nemi erőszakok száma, és hogy ebben mi „Angela” felelőssége. Ahogy arról sem esik említés, hogy pár nappal a fórum előtt Kelet-Ukrajna felől repülőgép érkezik a magyar légtérbe és mintegy 40 kilométerre a határtól közel tucatnyi migránst tesz le Kállósemjén mellett. Egyik sem illik a képbe.

Tipikus az is, hogy fel sem tűnt Spöttlének az áthallás, amikor arról beszélt, hogy Észak-Koreában, ahol csak egy darab újság van és két tévé, „az egyik cuki szappanoperákat ad, a másik gyáravatásokat”, az „emberek rohadtul nem tudják, mi történik a világban”. A média amúgy is a bögyében volt a szakértőnek: szerinte a mainstream szánalmas, mert az rengeteg mindent elhallgat, helyettük kis városkák lapjait kell olvasni.

Nem is ragadtunk itt le sokáig, e témák helyett inkább a dzsihád természetét vettük górcső alá. Spöttle kiindulópontja szerint az iskolázatlan, fizikai munkát végzőket (Spöttle szóhasználata szerint a „gyökereket”, vagy „nyomorultakat”) lehet radikalizálni a legkönnyebben a külvárosi imámoknak. Ők attól sem fognak visszariadni, hogy olyanokat magyarázzanak bele a Koránba, ami valójában nincs benne. Például nincs benne, hogy le kell vágni a nem muzulmánok fejét.

– A dzsihád, az egy pozitív kifejezés, azt jelenti, hogy annyi jót tenni azokkal az emberekkel, akik nem muzulmánok, hogy önként térjenek át – mondta Spöttle, megjegyezve, hogy ezért aztán az igazi muzulmánok valójában gyűlölik a terroristákat, mert nem akarják, hogy az ő cselekedeteik alapján ítéljék meg őket is.

Az előadást rengetegszer színesítette teljesen indokolatlanul valamilyen idegen eredetű szóval. Ugyanúgy hallhattunk a „vánzin tekszász csírlídörz” nagyszerűségéről, a hasisról elnevezett aszaszinok rettenthetetlenségéről, valamint fontos, dramaturgiai pontokon hallhattuk a pisztoly felhúzását érzékeltető nyelvcsettintéseket és a robbanásokat imitáló „vúm” szót. Sokadik ilyen „vúm” után ritka jelentőségteljesen hangzott, hogy „nagyon mély rétegei vannak a terrorizmusnak”.

A kevlárolvasztó forróságú sztorik és riasztó statisztikák után hirtelen váltottunk a politikai blokkra. Itt nem volt finomkodás és érvelés.

– A választás sorsdöntő lesz. Hajrá, Fidesz! Hajrá, Pásztó! Hajrá, Magyarország!

A kérdéseknél még egy szoft altuszozás is becsúszott, amikor Spöttle hosszan mesélte, hogy milyen klassz ország Irán, és hogy ma Magyarországon kétezer iráni tanul. Rövid, de mély csönd. Gyors toldás: de nem balhésak, ezért nem hallunk erről. Különben is itt hagynak sok millió forintot, mert mind fizetős suliba jönnek.

Végül jött az utolsó kérdés. Egy néni remegő hangon, nagyon halkan érdeklődött, hogy világpolitikai szinten van-e valaki, aki meg akarná akadályozni ezt a nyomást, ami Európára nehezedik.

– Orbán Viktor – mondta Spöttle olyan lazán, ahogy a pisztolyát szokta bedugni a pólója alá afganisztáni sétái előtt.

A közönség soraiban derültség, tapsvihar, odakint, a művelődési ház előtt pedig hideg és sötét.