– Amikor 1991 júniusában felbomlott a Varsói Szerződés és az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét, Antall József akkori kormányfő arról beszélt emlékezetes szónoklatában, hogy visszaszereztük a szuverenitásunkat, önrendelkezésünket. Ám a két fő politikai oldal között hamar kialakult egy vita a szuverenitás értelmezésében. A Horn-kormány idejében, 1996-ban már a Szuverenitás káprázata címmel jelent meg egy átfogó kötet, amelyben a baloldali elit meghatározó szereplői arról értekeztek, hogy a nemzeti szuverenitás egy anakronisztikus valami, s ez a szemlélet jellemezte a baloldali kormányzatok politikáját is. Három évtized elteltével miként áll ez a harc?
– Amit említett, azt leegyszerűsítve a globalisták és a szuverenisták vitájaként szokták jellemezni. A globalisták nemcsak azt állítják, hogy a szuverenitást meg kell haladni, hanem azt is, hogy ez a jelenség mára meg is szűnt. Azonban az elmúlt néhány év a globalisták számára egy nagy politikai tanulságot hozott. Amit ők egyoldalú fejlődésnek gondoltak, vagyis, hogy a XIX.-XX. század szuverenista felfogásától haladunk egy globális világkormány felé, az mára a visszájára fordult, hiszen a szuverenitás sokkal fontosabbá vált számos ország számára. És nemcsak a feltörekvő ázsiai államoknak, hanem például az USA-nak is, amely gőzerővel dolgozik a Kínától való függősége leépítésén. A balliberális és konzervatív tábor közti vita a szuverenitásról abból a szempontból az utóbbiak javára látszik eldőlni, hogy a szuverenitás a XXI. századnak is meghatározó fogalma lesz.
– A baloldali érvelés része, hogy az egyén szabadságát tekintik a szuverenitás alternatívájának. Lehet egyáltalán szuverén az egyén a jogait garantáló erős nemzetállam nélkül? A filozófus Hannah Arendt például úgy vélte, hogy a holokauszt is elsősorban azért történhetett meg, mert a zsidóságnak nem volt saját állama.
– A baloldal fejében szerencsétlenül keveredett a szuverenitás, az autonómia és a szabadság hármasa. Szerintük a nemzeti szuverenitás kiüresítésével fordított arányban nő az egyéni szabadság, amit pedig gond nélkül összeegyeztethetőnek láttak egyfajta utópikus, „bölcs” világkormányzással. Amellett, hogy az utóbbi évtizedekben kialakult többpólusú világ már a definíciója alapján is kizárja egy világkormányzás létrejöttét, mostanában nem is születnek ebben a témában innovatív gondolatkísérletek.
– Sőt, olyan gondolkodók, mint Yuval Harari, inkább egy orwelli konstrukciót látnak egy lehetséges világkormányzásban. De, visszakanyarodva a beszélgetés elejéhez, ha az elmúlt harminc évet a szuverenitásunk visszanyerésének történeteként tekintjük, mik voltak ennek a főbb állomásai?
– Ahogyan már ön is említette, az 1955-ben szovjet irányítással létrejött Varsói Szerződés 1991-ben összeomlott. Akkor az egész magyar politikai elitnek az volt a vágya, hogy a nagy nyugati szövetségi rendszerek tagjai legyünk. A szuverenitásunk akkor a szabad döntést jelentette, vagyis hogy magunk határozhattunk arról, milyen irányba akarunk elköteleződni, szövetségeket vállalni. Ez a szakasz 2004-ig tartott, majd a népszavazással megtámogatott szuverén döntést követően beléptünk a NATO-ba és az Európai Unióba. A különböző szövetségi rendszerekben azonban kompromisszumokat kell hozni, ami a szuverenitás egy részének a feladásával jár. Ezt keserű tapasztalatként éltük meg Jugoszlávia bombázásakor, amikor a NATO tagjaként mégiscsak belesodródtunk egy háborúba, amelyhez a katonai kapacitásainkat is rendelkezésre kellett bocsátanunk. Nyilván Magyarország saját megfontolásból jóval óvatosabb lett volna.
– Ellen lehetett volna állni a NATO elvárásainak?
– Természetes, hogy friss tagként teljesítettük a kötelezettségeinket. Ugyanakkor míg a hazánk területéről felszállhattak bombázórepülők, a menekülteket korlátlanul befogadtuk. Úgy gondolom, hogy akkoriban indult el egy ébredési folyamat, amikor is egyre tudatosabban éltünk a szuverenitásunk adta lehetőségekkel. Ezt jól példázza az ezredfordulót követő fegyverbeszerzések esete. Bár a NATO-tagokkal szemben támasztott erős amerikai elvárás az volt, hogy F–16-os repülőket vásároljanak, Magyarország 2002-ben mégis azt a döntést hozta, hogy svéd gépeket rendel. Ez gazdaságilag szuverén döntés volt, hiszen a Gripen összességében előnyösebb csomagot kínált. Ezt követően a magyar kormány természetesen sok dorgálást kapott az USA-ból. A következő szuverenitási mérföldkő az EU-hoz történő – szintén népszavazással eldöntött – csatlakozás volt. Ez a tagság is számos, nem túl pozitív új élménnyel gazdagította a magyar politikai elitet és a választókat. Kezdve azzal, hogy 2006 politikai válságáról semmi mondanivalója nem volt az EU-nak, majd 2010-ben a gazdasági szuverenitásunkat erősen korlátozni próbálták a költségvetési hiány átmeneti elengedésének tiltásával. A 2010 utáni évekből pedig vég nélkül lehetne sorolni a „szupermérföldköveit” annak, hogy Brüsszel miként igyekezett lefaragni az önrendelkezésünkből, a túlzottdeficit-eljárástól kezdve a jogállamisági eljáráson át a hazánknak járó források visszatartásáig.
– Ugyanakkor az alaptörvény kimondja, hogy Magyarország közösen gyakorolja a szuverenitás bizonyos elemeit az EU-val.
– Brüsszel mégis folyamatosan a hatáskörei bővítésére törekszik. Lassan, kis lépésekkel és felhatalmazás nélkül próbálja átformálni a tagállamok unióját. Ám kulcskérdés, hogy szuverén módon, népszavazással megerősítve léptünk be az EU-ba. Önmagában ez is bizonyítja, hogy a szuverenitás 2023-ban is fontos fogalom, amely legitimációt ad az említett nyomásgyakorlási kísérleteknek történő ellenállásnak is.
– Az említett konfliktusok alapján mégis úgy tűnik, Brüsszel nem egyszerűen politikai kötélhúzást folytat a tagállamokkal, hanem eleve nem önálló, független entitásokként tekint azokra.
– Így van, de ne feledjük, hogy jogi értelemben épp az unió nem szuverén, mivel azt a tagállamok alkotják, amelyek akár a kilépés mellett is dönthetnek. Brüsszel éppen azért él vissza hatalmi eszközeivel, mert tudja, hogy a kilépés olyan, mint az atomfegyver, a bevetőjének is árt. Ennek ellenére igaz, hogy a főhatalom, az utolsó szó joga nincs meg az EU-nál, s bár a brüsszeli bürokrácia, a birodalmi központ törekszik ezt a látszatot kelteni, de jogi értelemben nincs meg ez az eszköz a kezükben. A szuverenitásnak a tagállamok a kizárólagos hordozói.
– Amit Brüsszelben nem tekintenek magától értetődőnek…
– Sajnos van egy úgynevezett láthatatlan EU-szerződés is, amit elsősorban a föderalizmus talaján álló Európai Bíróság (EUB) használ fegyverként egy rendkívül egyoldalú föderalista program érvényesítésére. Ezzel azonban az Európai Unió szétesését kockáztatják.
– Mi értendő láthatatlan szerződés alatt?
– Az, hogy bár az EU alapító okiratai ezt sehol nem említik, Brüsszel mégis az uniós jogot véli mérvadónak a nemzeti alkotmányokkal szemben. Például hajmeresztő, amit a lengyelekkel megtett az Európai Bíróság, vagyis hogy az alkotmányuk részletszabályaira egyoldalúan kiterjesztette az európai joghatóságot és a láthatatlan európai szerződések nevében az alkotmány átírására kötelezte a szuverén lengyel államot. Volt, hogy napi másfél millió euróra, most éppen pedig napi félmillió euróra bünteti Lengyelországot az Európai Bíróság, mert ellenáll az alkotmányos berendezkedésük Brüsszelben elvárt változtatásának. Ezzel ténylegesen az EU széthullását kockáztatja a bíróság. Valóban a nemzeti alkotmányok és az európai jog vitájában dőlhet el a közösség sorsa.
– E vita kimenetele lesz tehát a szuverenitás lakmuszpapírja.
– Pontosan. Míg tehát a szuverenisták azt mondják, hogy primátusa a nemzeti alkotmányoknak van, az európai globalisták, más néven föderalisták amellett tartanak ki, hogy az uniós jog felülírja a nemzeti alkotmányokat. Erre reagálva tett egy javaslatot Orbán Viktor az utolsó szovjet katona kivonulásának 30 éves évfordulóján. A magyar miniszterelnök két éve vázolt Európa-koncepciójának egyik pontjában ugyanis az szerepelt, hogy nemzeti alkotmánybíróságokból kellene létrehozni egy olyan testületet, amely dönt az EU és az Európai Bíróság hatásköreiről, tehát nem a döntések tartalmáról, hanem arról, hogy melyek azok a kérdések, amelyekben határozhat egyáltalán az Európai Bíróság.
– Viszont nem igazán valósult meg ez a javaslat.
– Igaz, ugyanakkor jelentős szakirodalma van ennek az elképzelésnek, amelynek olyan meglepő helyeken is vannak támogatói, mint a német alkotmánybíróság. Utóbbi is erősen ellenzi – és a döntéseivel rendre megakadályozza –, hogy a föderalisták egy önálló államot hozzanak létre az EU-ból, mivel erre nincs meg a demokratikus felhatalmazásuk. Ezt persze Brüsszel sem hagyja megtorlatlanul: két éve az Európai Bizottság el is indított egy kötelezettségszegési eljárást Németországgal szemben az alkotmánybíróság ítélete miatt. Egy szó, mint száz, ez a meccs nincs lejátszva az uniós jurisztokrácia és a nemzeti alkotmánybíróságok között. Jelenleg Magyarországon és Lengyelországban zajlik ez a küzdelem a legélesebben.
– Van egyébként az uniós integrációnak egy olyan jól körülhatárolható szintje, amelyen a szuverenisták nem kívánnak túlmenni?
– A nemzeti szuverenisták nem korlátozzák előre, hogy mire terjedhet ki az európai integráció és mire nem. A jelenlegi világpolitikai helyzetben észszerű erősíteni Európa biztonsági vagy katonai dimenzióit. A kulcs az, hogy miként erősítsük ezeket a területeket, s a szuverenista oldal számára egyedül elfogadható eljárás, hogy ez a tagállamok egyhangú akaratából, esetleg csak egyes tagállamokra vonatkozóan az ő egyhangú koalíciójukból történjen. Jelenleg van rá lehetőség az EU-ban, hogy úgynevezett megerősített együttműködés alakuljon ki néhány tagállam között. Ami szuverenista szempontból vörös vonal, hogy az európai birodalmi központ irányításával és a tagállamok vétójoga nélkül jöjjenek létre újabb intézmények és hatóságok. Tehát kulcskérdés, hogy többségi döntések, vagy pedig egyhangúsági kötelezettség mentén zajlik az integráció. Abban is komoly nézetkülönbség van a két oldal között, hogy visszafordítható vagy irreverzibilis folyamatnak tekintik az integrációt. Míg a szuverenisták hozzáállása pragmatikus – vagyis azt vallják, hogy bizonyos területekről vissza kell lépni, ha azokban már nem aktuális az együttműködés – a föderalisták úgy gondolkodnak, hogy visszafordíthatatlanul mind újabb területekre kell kiterjeszteni az integrációt. Az Egyesült Királyság a kilépése előtt kérte, hogy vizsgálják felül a hatásköröket és bizonyos területeken szűnjön meg az integráció, mert azt már indokolatlannak tekintették. Ez a föderalisták számára vörös posztó volt, és rendkívül heves viták alakultak ki.
– Az is kérdés, hogy mennyire tudunk szuverének lenni, ha a hazánknak jogosan járó uniós források nem érkeznek meg?
– Ezek tényleg komoly kísérletek a szuverenista magyar modell lejáratására, melyek a jövőben várhatóan újabb s újabb formában jelennek meg. Az eddigi pénzvisszatartás után itt van például a legújabb brüsszeli elképzelés, hogy pénzbüntetéssel sújtanák az országot, ha nem veszünk át migránsokat. Az európai birodalom fővárosa megpróbálja kikényszeríteni, hogy a tartománynak tekintett tagállamok jól viselkedjenek és teljesítsék az elvárásokat, a rebellisek elleni retorziókból pedig a többi tartomány is engedelmességet tanuljon. Ám ha elfogadjuk, hogy a tagállamok szuverén entitások, akkor ezek a hatáskörbővítő kísérletek kikerülhetők, hiszen mindig adódnak alternatív megoldások. Erről szól az a napokban kibontakozó vita, hogy az uniós forrásoknak is lehet alternatívája, például a közvetlen tőkebefektetések formájában vagy EU-n kívüli hitelforrásokból.
– Mégis könnyen az a benyomás alakul ki az európai politikát figyelemmel kísérőkben, hogy még ebben sincs konszenzus az unió országai között.
– Az a helyzet, hogy több tagállam valóban nem hajlandó szuverénként tekinteni önmagára, aminek az iskolapéldája a német kormány. Amit ők az önrendelkezés posztmodern fogalmának neveznek, az valójában tagadása a szuverenitásnak. Azonban például Franciaország, a második legerősebb tagállam gondolkodásában már sokkal mélyebb gyökeret vert a nemzeti szuverenitás és a nemzeti büszkeség gondolata.
– Ez a két ország állhat az élére egy föderalista és egy szuverenista tömörülésnek?
– A helyzet nem ilyen egyszerű. Míg a föderalista tömb tényleg a német elképzelés mentén gondolkodik, addig az nem teljesen egyértelmű, hogy francia elnök valójában mit akar. Emmanuel Macron ugyanis egyfajta európai szuverenitás létrehozását tűzte ki célul, ami többféleképpen is értelmezhető. Ha Európa autonómiájának a megteremtését – vagyis az USA-tól történő önállósodást – érti ez alatt, az összevág a magyar elképzelésekkel. Ha viszont új államalakulat létrehozását célozza a koncepciója, az sérti a nemzeti szuverenitást és a magyar állásponttal is ellentétes. Jogi értelemben csak az előbbi lehetséges, de politika programként annak is ott lebeg a veszélye, hogy az utóbbi elképzelésből az Európai Egyesült Államok létrehozásának az első csírái nőhetnek ki.
– Hogy áll most ez a mérkőzés?
– Befagyott. Macron azt tervezte, hogy a tavalyi elnökválasztás után a második, egyben utolsó ciklusában az EU megreformálásával fog foglalkozni. Ám az eredmény azt mutatta, hogy szorosan a nyomában van a legfőbb politikai ellenfele, a jobboldali Marine Le Pen. Eközben Macron a vártnál rosszabbul szerepelt, a nemzetgyűlésben nem is szerzett többséget. Instabil helyzet alakult ki a francia politikában, s az újrázó elnök rájött, ha ilyen körülmények között kezdeményezi az EU jövőjét érintő szuverenitási vitát, azt könnyen elveszítheti. Az EU jövőjéről szóló konferenciasorozat teljesen hamvába holt és semmilyen konvent nem jött létre, ami a szerződésreform alapjait ki tudta volna dolgozni. Ezért jelenleg nem zajlik vita az úgynevezett finalitási kérdésekről, vagyis hogy milyen legyen az EU végső modellje.
– Mennyire sürgető tisztázni ezeket a kérdéseket?
– Nehéz erre válaszolni, hiszen a Szovjetunió reformjáról is hetven évig gondolkodtak, amikor pedig belekezdtek, akkor összeomlott. Jelenleg egyetlen jelentős befolyással bíró tagállamban sem igazán látható arra vonatkozó szándék, hogy lényegileg foglalkozzanak a finalitási kérdésekkel. Macron 2027-ig lesz elnök, a német kormány 2025-ig van hivatalban és szerintem egyik sem számol azzal, hogy a jövő évi az EP-választás után átalakulna a helyzet. Minden előrejelzés szerint a 2024-es voksolás után egy ugyanilyen összetételű Európai Parlamentet fogunk kapni, vagyis egy sokszínű, megosztott testületet. A Nézőpont Intézet nemrégiben írt a kormányokból álló Európai Tanács várható összetételéről egy tanulmányt, ami azt mutatta, hogy a nemzeti szuverenisták akár létrehozhatnak egy blokkoló kisebbséget. Ezzel a mostani, nyögvenyelősen haladó föderalista terjeszkedés is lelassulhat és még inkább egy döntetlen állapot alakulhat ki az unió jövőjével kapcsolatban.
– Korábban ez a blokkoló kisebbség jórészt a visegrádi országok négyeséből állt, ám ez az együttműködés vesztett az intenzitásából az elmúlt időszakban. Mely országok lehetnek partnerek ebben a szuverenitás vitában?
– Valóban volt olyan kegyelmi állapot, hogy V4-ek mindegyikének szuverenista volt a vezetése, de ez a blokk soha sem érte el a föderalista döntések blokkolásához szükséges méretet önmagában. Most azt láthatjuk, hogy Csipkerózsika álmát alussza ez az együttműködés, mert egyrészt az ukrajnai háború is megosztja a négy államot, másrészt a szlovák vezetés nem szuverenista, s Csehországban egy szuverenista–globalista nagykoalíció van hivatalban. Ám más lehetőségei is vannak egy szuverenista vétószövetség létrehozásának az EU-n belül. Ez a tábor jelenleg Olaszországra és Spanyolországra tekint, azt remélve, hogy ezekben az államokban lesz valamilyen fordulat. Utóbbi országban július végén lesz választás, s a jobboldali erők elég kedvező esélyekkel indulnak. Giorgia Meloni olasz miniszterelnök számára pedig lehetőség nyílhat arra, hogy átvigye a prezidenciális vezetéssel kapcsolatos elképzeléseit és ily módon erősebb felhatalmazást nyerjen hazájában. De az októberi lengyelországi választásnak is nagy a tétje.
– Milyen szempontból?
– Ha a jelenlegi kormány folytathatja a munkáját, akkor a következő években Lengyelország is jelentősen növelheti a szuverenista tábor súlyát. Ezen kívül a lengyel–magyar tandem valószínűleg még szorosabban együttműködne az Európa-politikában, mivel hasonló vegzálással nézünk szembe Brüsszel részéről. Valamikor az év vége felé elő fog állni az európai költségvetés módosítási kényszere, mivel a kamatkiadás megugrott az újjáépítési alaphoz először felvett uniós adósság után, s az Ukrajna-segélyek is kiürítették a közös kasszát. Márpedig az európai költségvetés nem lehet deficites, így a megemelkedett kiadásokhoz magasabb bevétel is kell. Ez pedig egy költségvetési átalakuláshoz vezet, ami megint csak a tagállamok szuverén döntésén múlik. Jó eséllyel tehát hamarosan arról fog vitatkozni az EU, hogyan alakítsa át a költségvetését, ez pedig a szuverenistáknak jó alkalom lesz, hogy elmondják, mit is gondolnak a „tekintetes urakról”.
– Ám a mérések szerint a jelenlegi lengyel kormánypártnak, a PiS-nek nem lesz meg az abszolút többsége.
– Ez valószínű, ám a néhány éve alapított Szabadság és Függetlenség Konföderáció – amely a többi lengyel párthoz képest kritikusabb Ukrajna feltétel nélküli támogatásával kapcsolatban is – körülbelül 15 százalékon áll, s a PiS-szel együtt már kormányképesek lennének. Ezt a lehetséges győzelmet azonban biztosan nem adják könnyen, még sok fordulatra számítok a következő négy hónapban.
– Föderalista oldalon Brüsszel hatáskörbővítési akciói mellett milyen tagállami szintű kísérleteket lehet valószínűsíteni? Esetleg népszavazásokkal próbálhatják átvinni az elképzeléseiket?
– Nem hinném, jelenleg egyetlen föderalista sem merne belemenni egy népszavazásba. Meghatározó élmény számukra, hogy 2005-ben, amikor az alkotmányreform összeállt egy szerződésszöveggé az akkori konvent eredményeként, a Franciaországban tartott népszavazáson az Európai Unió alkotmányos szerződésének nevezett dokumentum csúfos vereséget szenvedett. Ezért feltehetően félnek attól, ha most előre szaladnak a föderalista elképzelésekkel, akkor az érvényes alkotmányos jogszabályok alapján népszavazást kell ezekről tartani. Nem engedhetik meg maguknak, hogy ismét vereséget szenvedjenek a népakarattal szemben, ráadásul egy erős Le Pen számára ez egy komoly lehetőség lenne, a föderalistáknak pedig akár a végső vereséget is jelentheti. Ezért választották az elmúlt két évtizedben a nyílt küzdelem helyett a lappangó hatáskörbővítést.
– Összességében tehát a különböző konfliktusok időnkénti kisülése ellenére tartós állapotnak látszik a patthelyzet. Az USA-nak érdekében állhat ezt fenntartani?
– Az Egyesült Államok abban érdekelt, hogy az EU fennmaradjon, de ne legyen sikeresebb gazdaságilag és fogadja el a Nyugat amerikai irányítását. Ehhez kapóra jön, ha az unió a belső problémáival van elfoglalva. Azonban feltételezhető, hogy egy Amerika-központú republikánus vezetés nem erőltetné hasonló vehemenciával a fenti koncepciót.
– A finomabb eszközökkel történő befolyásgyakorlásról, az úgynevezett soft-power alkalmazásáról azonban valószínűleg ők sem túl könnyen mondanának le.
– Valóban, a nem kormányzati szervezetek, vagy NGO-k támogatása az amerikai nemzetbiztonsági stratégia része. Sok európai országban a szuverenitást is veszélyeztető probléma, hogy a különböző civil szervezetek, a fősodratú liberális média és más, demokratikus felhatalmazás nélküli formációk gyakorlatilag átveszik a politika irányítását. A Trump-adminisztráció idején ez azonban közel sem volt olyan aktív jelenség, mint napjainkban.
– Az NGO-k hazánkban is rendkívül intenzív aknamunkát folytatnak. Különböző leleplező hangfelvételek tanúsága szerint ezek a formációk egyebek mellett azon ügyködnek, hogy torz képet fessenek Magyarországról a külföldi médiában, ami ugyancsak szuverenitási kérdés. Miként lehet ez ellen fellépni?
– Tisztában kell lenni azzal, hogy a szuverenista pozíció kisebbségben van a nyugati világban. A globalistáknak több évtizedes előnyük van a szervezeti fejlettségben, a tőkekoncentrációban, az eljárások kialakításában, valamint a médiabefolyásban. A szuverenistáknak fel kell készülniük arra, hogy a véleményüket és a meglátásaikat a globalista erők – köztük a média – egyszerűen figyelmen kívül hagyják, nemlétezőnek tekintik. És ez a közeljövőben sem fog változni. Európában kevés vezető volt képes olyan mértékben kiterjeszteni a szuverenista gondolatot, mint Orbán Viktor. Erről szól, egyebek mellett, az egyetemek alapítványi átalakítása, a szellemi erőközpontok létrehozása, valamint a nemzeti tőkésosztály felépítésének az elkezdése. Utóbbi különösen fontos az ország erős szuverenitásának megteremtéséhez. Ám a globalisták nem tolerálják a szuverenista törekvéseket, s épp ezért igyekeznek ijesztő ellenségképként felépíteni a magyar kormányfőt.
– Az is a föderalisták, illetve az amerikai gyökerű globális progresszív hálózatok befolyásnak tudható be, hogy az utóbbi időben egyre-másra kerülnek bábfigurák a régiónkbeli országok élére? Az utóbbi években több közép-kelet európai országokban választottak meg vezetőnek a politikán kívülről jövő, bármikor lecserélhető embereket. Ilyen a sorozatszínészből lett ukrán elnök vagy a bolgár választásokon győzedelmeskedő Szlavi Trifonov. De emellett számos más, PR-célokból castingolt politikai vezető van hivatalban a régiónkban, akinél gyaníthatóan nem összpontosul valós hatalom.
– Könnyen belátható, hogy ha egy politikai vezető nem küzdelmes munkával felépített közösségének köszönheti felhatalmazását, hanem egyes befektetők tőke-, tudás- és médiafölényének, akkor nem is a nem létező politikai közösségéhez, hanem az őt kitaláló befektetőkhöz lesz lojális. A politikán kívülről eredő népszerűség a befektetőknek megtakarítási lehetőség, hiszen így elég az ismertség transzformálásával foglalkozni, nem kell zöldmezős beruházást végrehajtani.
– A magyar baloldal is rendre külföldről vár segítséget, támogatást, Brüsszel kívánalmainak sem állnak ellent, kritikátlanul elfogadnak minden kérést vagy utasítást. Ám ez a mosolydiplomácia láthatóan erősen korlátozza a mozgásterüket, hiszen a külföldi gazdáik felé tett elköteleződésük még a választási ígéreteik megvalósítását is ellehetetleníti. Tehát amellett, hogy ellenzik a nemzeti szuverenitást, politikusként sem önállóak. Ennek milyen következményei lehetnek?
– Kicsit vitriolosan fogalmazva azt mondhatnám, hogy a baloldal az EU legvidámabb barakkja szeretne lenni. Vagyis úgy gondolják, hogy akkor lesz jó Magyarországnak, ha „jól” viselkedik, mivel abban reménykednek, hogy a Brüsszel szempontjából „rendes” tartományokat jutalmazzák a birodalmi központban. Ezt jól példázza, hogy jelenleg is azzal támadják a magyar vezetést, hogy ha a kormány lemondana a szuverenitásról akkor a Júdás-pénz is megérkezne. Azt, hogy hova vezet az ilyen politika, nem kell hosszabban fejtegetni: elég azt felidézni, hogy az elmúlt ciklusokban egyre nagyobb vereséget szenvedett a magyar baloldal.
– Érdekes, hogy a rendszerváltás óta ezt az önpusztító politikát folytatják. Nem ismerték fel, hogy maguk alatt is vágják a fát?
– Sokáig nem kellett szembesülniük a negatív következményekkel. Amíg volt mit privatizálni, azt eladták, és évtizedekig az ebből befolyó összegekből fedezték a hatalmi rendszerük működését. Még a 2006-os választás előtt is volt egy nagy privatizációs ügyletük: a ferihegyi repteret verték dobra, amiből kétmilliárd euró folyt be a kasszába. A 90-es évekből pedig tömegével lehetne sorolni a hasonló privatizációs döntéseket, amikor stratégiai üzletágakat játszottak át külföldi kézbe. Sosem hittek a nemzeti szuverenitásban, mindig is annak gyengítéséért cselekedtek, s megelégedtek azzal, hogy a nemzeti vagyon kiárusításáért kapott járadékból finanszírozhatták a fennmaradásukat.
– Viszont vannak olyan országok, ahol életképes baloldali erők működnek. Mit csinálnak másként, mint a magyar elvtársaik?
– Több külföldi példa mutatja, hogy a baloldal lehet nemzeti is, és szerintem csak ekkor igazán életképes. A hazai baloldalon belül is voltak kísérletek a nemzeti gondolat meghonosítására, viszont minden ilyen próbálkozást elfojtott az a globalista szemléletű tömörülésük, amely már a rendszerváltás idején túlsúlyba került a baloldalon. Mindent elkövettek például azért, hogy ne alakuljon meg egy szociáldemokrata párt, ami komoly kihívást intézhetett volna a posztkommunisták felé. Ironikus módon a nemzeti baloldal maradéka 2006 után egyesült a Fidesszel. Ezért mondhatta Kövér László, az Országgyűlés elnöke, hogy a legnagyobb magyar szocdem párt a Fidesz, ahogy a valódi szabadság védelmezése miatt a legnagyobb liberális és hagyományos értékek melletti kiállása miatt a legnagyobb konzervatív párt is.
– Az is egy indikátora a hazai baloldal gyengeségének, hogy a választási kampányukat is gyakorlatilag egy az egyben külföldi pénzekből – nagyjából négymilliárd forintból – finanszírozták. Ezzel nem mellesleg az ország szuverenitását is sértették, ami miatt nemzetbiztonsági vizsgálat is indult. Miként lehet megelőzni, hogy különböző csatornákon, külföldről finanszírozzanak komplett választási kampányokat?
– A szabályokat mindig pontosítani kell, a felmerülő bűncselekményekhez igazítani, de senki ne gondolja, hogy pusztán a szabályok létezése felszámolja a törvényszegést. Ugyanakkor a meglévő törvények betartatásával már most is lehet következménye a tavalyi kampány jogsértő forrásfelhasználásának, ahogy azt a számvevőszék eljárása is bizonyítja.
– Jövő tavasszal jön az önkormányzati választás, és várhatóan épp azzal a céllal hoznak majd létre tömegével olyan kisebb helyi szervezeteket, hogy ezeken keresztül külföldi pénzeket csatornázzanak a baloldal kampányába. Ennek sehogy nem lehet elébe menni?
– Az a kérdés, hogy lehetséges-e jogilag megfogalmazni, hogy ami pártnak látszik, de jogilag nem párt, azt mégis pártnak nevezzük. Kívánatos lenne, hogy minden olyan szervezetre, amely közvetlenül részt vesz egy személy, vagy egy párt kampányában, ugyanazok a szigorú szabályok vonatkozzanak, ám ezt nem egyszerű keresztülvinni. Ami ugyanakkor biztosan megtehető a jelen helyzetben, az az ellenőrzési funkciók erősítése, például az Állami Számvevőszék jogosítványainak kiterjesztésével.
– A négymilliárd forintnyi guruló dollár ügyében ön szerint sor kerülhet jogi felelősségre vonásra?
– A baloldali kedvezményezettek feltehetően kijogászkodták, hogy mely jogi kiskapukon keresztül érdemes próbálkozniuk. Azt viszont majd a bíróság dönti el, hogy ez tényleg sikerült-e nekik. Bár a Mindenki Magyarországa Mozgalom nem párt, vagyis a törvény nem tiltja, hogy külföldi pénzeket fogadjon, ám a bíróság dönthet úgy, hogy a pártokra vonatkozó, szigorú előírásokat azokra az alakulatokra is kiterjeszti, amelyek pártként viselkednek, forrásaikat közvetlen kampánycélra használják fel. Egyébként, ha ez így lesz, előre látom, hogy emiatt is jogállamisági eljárást kap majd a nyakába Magyarország.
