Amikor az életünk sínen van

Harminc év után végleg bezárják a Nyugati pályaudvar külső holtvágányán működő „vonat-hajléktalanszállót”. Az elmúlt évtizedekben több ezer férfi számára adott átmeneti otthont a sínek mentén, évente nagyjából kétszáz hajléktalan húzódott meg a szerelvényekben. Kenesey Balázzsal, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat intézményvezetőjével és egy ott élő férfival beszélgettünk a legszebb és legnehezebb pillanatokról.

2023.10.26. Budapest Magyar Máltai Szeretetszolgálat a Vonat éjjeli menedékhely Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

– Amikor az ember realizálja, hogy hajléktalan lett, az egy nagyon nehéz szembesülés. Hogy jutottam ebbe a helyzetbe? – teszi fel a kérdést magának Feri, aki lassan tíz éve már, hogy része lett az ellátórendszernek. Negyvenéves volt, amikor olyan nehézségei adódtak az életben, hogy nem maradt számára más út. Az elmúlt években más szervezeteknél is megfordult, néhány éve került ide, a Vágány utcából nyíló, a sínek mentén lévő szállóra, amelyet egy régi, katonai vonatból alakították át. Már nem sokáig lakhat itt, hamarosan ugyanis a többi hajléktalannal együtt egy modern szállóra költözik majd át, amit egyáltalán nem bán.

Három évtized alatt több ezer hajléktalan talált ideiglenes otthonára

– Még emlékszem az első éjszakámra itt. A vagonban pszichiátriai betegek, fiatalok és idősek is voltak. Azt hiszem, az első dolog, amit kénytelen vagy megtanulni itt, az az alkalmazkodóképesség – idézi fel. A most ötvenéves férfi kezeit tördelve ül velem szemben a vonatszálló egyik vagonjában, testtartásán látszik, egykor sportolt, ám a jó fizikum ellenére háta most hajlott, szemeit a vonat ablakán tartja. Az üvegről visszatükröződő tekintetében látni, egy másik élet körül járnak a gondolatai. Amíg a mellettünk elhaladó vonatforgalmat nézi, gyorsan tetőtől talpig végig mérem. Nem épp az a „hajléktalan típus”, gondolom magamban, külseje ugyanis zavarba ejtően rendezett és ápolt, rövidre nyírt haja, borotvált arca mellett öltözéke is tökéletes. Kockás inget és farmert visel.

Sok hajléktalan válás miatt kerül az utcára. Fotó: Pexels

1993. december hatodika. Ezen a napon, amolyan szükségmegoldásként nyitották meg – vagyis inkább ki – a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által működtetett vonatkocsik ajtaját a hajléktalan emberek előtt. A külső sínpárra félreállított szerelvényben 110 férőhelyet tudtak biztosítani. Az átmeneti megoldásból végül állandó menedékhely lett, mivel túl nagy kapacitás esett volna ki a rendszerből, a kilenc vagonból álló szálló folyamatosan telt házzal üzemelt.

Az egykori katonai kórházvonatban kialakított menedékhely a főváros egyik legnagyobb ilyen jellegű ellátóintézménye volt, három évtized alatt több mint 2500 otthonát veszített férfi talált menedéket. 

A Nyugati külső vágányán álló „vonat” évi 180–250 lakójával a legnagyobb menedékhelyek egyikének számított.

A vonat szebb napokat is megélt már, hiába igyekeztek karban tartani és kétévente friss festést adni a vagonoknak, az időjárás nem kímélte, a tetején vastagon áll a rozsda, a festék őszi falevélként pereg le róla.

– A vagonok az elmúlt három évtizedben nagy változáson mentek keresztül, kezdetben még szénnel fűtöttünk, a vegyes tüzelésű kazánokba felváltva hordtuk a szenet talicskával. Aztán gázra váltottunk, de a vagonokat mégsem lehetett úgy fűteni, mint egy épületet, a fémlemezek nem tartották bent a meleget – eleveníti fel Kenesey Balázs, a vonatszálló vezetője, aki 29 éve segíti az ide kerülőket abban, hogy az átmeneti szálló valóban átmeneti legyen. Bár az első itt töltött munkanapjára nem, de a legtöbb hajléktalanra emlékszik, aki itt húzta meg magát.

Kenesey Balázs huszonkilenc éve segíti a hajléktalanokat. Fotó: Kurucz Árpád

 

A viszont nem látásra! – Nem lehetetlen kitörni a hajléktalanságból

– Igyekszem nem hazavinni az itteni terheket és sorsokat, de azért nekem is kell olykor egy kis idő, hogy feldolgozzam a történeteket. Számos oka lehet annak, hogy valaki végül az utcán találja magát, de az évek alatt megfigyeltem, nagyon sokan lesznek hajléktalanok azok közül, akik állami gondoskodásban nevelkedtek. Még az idősebbek esetében is gyakori, hogy kiderül, szülők nélkül, állami gondoskodásban nőttek fel. 

A másik gyakori jelenség, amikor valaki válás okán került az utcára. 

Az alkoholproblémák is mindennaposak, és hogy valaki emiatt marad fedél nélkül, az is jellemző. A mi feladatunk persze nem az igazságtevés, hanem az, hogy ez a vonatszálló egy átmenet legyen és minél előbb elkerüljön innen, mondjuk albérletbe – teszi hozzá a szakember, aki arról is beszél, még a hajléktalanszállón is elengedhetetlen a prevenció, vagyis az, hogy a szociális munkások felismerjék, ha valakinek van más választása.

– Nekünk, szociális munkásoknak meg kell akadályoznunk, hogy hajléktalanokat „gyártsunk”. Ugyanis rendszeres, hogy megjelennek huszonévesek is, akik úgy gondolják, mától inkább az utcán tengetik a napjaikat. Egyik alkalommal, volt egy fiú, aki kezében lapra hajtott kartonnal érkezett, majd könnyelműen közölte, hogy megjött. Amikor rákérdeztem, mi a helyzet a szüleivel, elmondta, hogy édesanyja egyedül neveli, akihez azért ebédelni feljár. Kiderült az is, hogy aludni is aludhatna ott, de köszöni, nem akar az anyjával együtt élni és elviselni őt. El kellett magyaráznom neki, hogy itt tizenhat másik embert kell elviselnie, és rávenni, hogy igenis menjen haza, mert az nagy kincs, ha van még hova hazamennie – mutat rá Kenesey Balázs, majd azzal folytatja, az is előfordul, amikor valaki annyira összeveszik a feleségével, hogy idejön. 

Volt, hogy egy férfi öt gyereket és egy duzzogó feleséget hagyott otthon, mondván, hogy ő bizony hajléktalan lesz. Szerencsére sikerült vele megállapodni abban, hogy itt tölthet egy éjszakát, de aztán menjen haza és igenis beszéljék át a konfliktusaikat a feleségével, az nem megoldás, ha minden vita után megfutamodik.

Sok a visszaeső is, rendszeres, amikor a szállókról kikerülve valaki mégis inkább az utcai életet választja. – Mínusz tízig jó vagyok – hangoztatják ezek az emberek, amikor egy-egy téli „kiszálláskor”, konkrétan a fagyhaláltól mentjük meg őket. Nagyon nehéz látni, amikor olyanokkal találkozunk, akik elkerültek már innen a vonatszállóról és azt gondoltuk, sikerült új alapokra helyezni az életüket.

Néhány éve pedig megjelent itt egy ember, aki azzal kezdte, hogy örülök, hogy újra látom! Mondtam neki, hogy én kevésbé, mert bíztam benne, hogy jobbra fordult az élete, de végül együtt átbeszéltük, átszámoltuk, hogyan tudna talpra állni, és néhány hónap múlva sikerült albérletbe mennie – említette Kenesey Balázs, aki szerint a pénzügyi tudatosság mellett 

fontos, hogy valamilyen célt is megfogalmazzanak, enélkül nem lehet talpra állni. 

– Az első cél leginkább a munkavállalás szokott lenni, hiszen ha nincs jövedelme, úgy nehéz kijönni ebből az élethelyzetből. Vannak persze, akik sem fizikailag, sem szellemileg nem alkalmasak erre, de a többség belátja, hogy másképp nem megy – véli.

Embernek maradni fedél nélkül is

A vonat most csendes, minden lakója dolgozik, vagy az utcán, nappali melegedőben tölti a napját, csak néhány kiscica napozik a vagonok előtt, akik még kiélvezik az őszi napsugarakat. A vonatra egyébként minden nap „meg kell váltani a jegyet”, ami azt jelenti, hogy délután öt órakor, érkezési sorrendben foglalhatják el a helyüket a hajléktalanok, akik a vagonokban kialakított ágyakon nyugodt körülmények között pihenhetnek, de vacsorázni és tisztálkodni is tudnak az ideérkezők, amennyiben néhány szabályt betartanak.

A legfontosabb szabály, hogy emberként viselkedjenek.

– Azt hiszem, itt hallottam először egy férfitől, hogy azok, akik intézményi körülmények között élnek, ők a hajléktalanok, hiszen betartják a szabályokat, a csövesek pedig azok, akik az utcán élnek, rendszer, szabályok és életcélok nélkül. Megjegyzem, ezzel egyetértek, mert valóban nagyon nehéz azokkal az emberekkel, akik több évet élnek az utcákon. Volt, akit tíz év után hoztak be, maradjunk annyiban, hogy elég nehéz volt az a két hetem. Rá kellett venni, hogy fürödjön, és megtanítani, hogyan kell a a WC-t használni. Ez egyáltalán nem ritka, előfordult, amikor valaki a vécékagylóban mosta a lábát, mert akkor látott életében először angolvécét, fogalma nem volt, hogyan kell használni – példázza Kenesey Balázs.

Mint mondja, le kell futni azokat a köröket is, hogy az utcáról összeszedett szemetet ne hozzák be az ide érkezők. – Nagyon érdekes, hogy az utcán töltött évek milyen új szokásokat, berögzüléseket alakítanak ki egyesekben. Volt egy itt élő, akit a családja végül magához vett, de egyszerűen nem tudta levetkőzni azt a szokását, hogy kukázzon. Két hetet bírt falun élni, aztán visszajött, mert nem tudta elfogadni, hogy nem tud kukázni, hiszen az ott élők a kerítéseiken belül tartják a kukákat – mutat rá.

– Attól, mert valaki hajléktalan, még nem kell úgy kinéznie. Azt gondolom, hogy a szociális ellátórendszer ebből a szempontból nagyon jól működik, minden lehetőség adott ahhoz, hogy valaki ruhához jusson, mosassa a ruháját és tisztálkodjon. Ha valaki tiszta és rendezett, és nem rí le róla, hogy milyen helyzetben van, sokkal könnyebb talpra állnia, a méltósága, az önmagával szembeni tisztelet a mentális egészségét is támogatja. Sokan nem mondják el a családjuknak, milyen helyzetbe kerültek, már csak akkor, amikor valaki súlyosan beteg és ápolásra szorul – vázolja a helyzetet Kenesey Balázs.

Feri tíz éve vesztette el otthonát, ugyanakkor igyekszik azt az életet élni, mint más. Fotó: Kurucz Árpád

– Az én ismerőseim, barátaim sem tudják, hogy hajléktalan vagyok – fűzi hozzá Feri, miközben nagyot sóhajt. Amikor megkérdezem, miért titkolja helyzetét, azt feleli: így egy kicsit megmarad az az illúzió, hogy ez egy átmeneti állapot, még akkor is, ha tíz éve tart. – A családommal teljesen megszakadt a kapcsolat, szüleim rég meghaltak, testvéreimmel nem tartom a kapcsolatot, finoman szólva nem volt túl jó a gyermekkorom. Valahogy mindig körbevett ez a bizonytalanság, nehezen boldogultam, pedig sosem voltam egy lusta ember. 

Emiatt nem alapítottam családot sem, mert úgy éreztem, az a bizonytalanság, amiben teltek az éveim, arra nem alapozhatok egy kapcsolatot

– árulja el, majd megtudom azt is, korábban logisztikában és vendéglátásban dolgozott, mostanság viszont csak alkalmi munkák jutnak neki.

– Miután utcára kerültem, mindig törekedtem arra, hogy ne szűküljek be, mint a legtöbben. Próbálom ugyanazt az életet élni, mint mások, olvasok, eljárok múzeumba és kiállításokra, eljárok olykor meginni valamit a barátokkal, csak épp nekem nincs hova hazamennem. Még. Igyekszem felépíteni magam és félretenni, és bebizonyítani, lehetek mire büszke, és egyszer majd valóban azt mondhatom, sínen van az életem – zárja gondolatait Feri.

Borítókép: A Magyar Máltai Szeretetszolgálat vonat éjjeli menedékhelye (Fotó: Kurucz Árpád)