Megerősítések

Túléltük, együtt vagyunk, áll a házunk – de bizony egy építkezés embert (házasságot) próbáló feladat.

Hollókõ, 2016. július 13. A Világörökség részét képezõ Hollókõ Ófalujában, a Petõfi utca 8. szám alatt, található Szõke-ház részlete, melyet palóc bútorokkal rendeztek be a XXI. század igényeinek megfelelõen. Jelenleg vendégházként üzemel, népszerû a turisták körében. MTVA/Bizományosi: Faludi Imre *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû – különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó készítõje közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt. Fotó: Faludi Imre

Túléltük, együtt vagyunk, áll a házunk – röviden így szoktam válaszolni az építkezésünket firtató baráti érdeklődésekre. Néha úgy érzem, nem is kell ezt túlragozni (megteszem ezt amúgy is ebben a cikksorozatban), a lényeg pedig tényleg leírható ebben a három kijelentésben.

Mert ha közelebbről megnézzük (és akkor itt és most választ adok sok olyan érdeklődőnek, akinek ezt szóban nem tettem meg), más tényleg nem számít – e szempontok viszont mindennél többet jelentenek. Ezeken a hasábokon is sokszor leírtam, leírom most is:

egy építkezés embert (házasságot) próbáló feladat.

És míg ezt sokáig a magunk erősítésére is ismételgettem, kifelé is fontos üzenetnek szántam. Mert komolyan gondolom azt, hogy nem mindenkinek való és nem minden áron kell „erőltetni” egy építkezést – és most korántsem a pénzről beszélek.

Alapvetően kétféle megközelítéssel lehet találkozni. Az egyik valami könnyed, rutinszerű folyamatként írja le az egészet, mintha a hétvégi nagybevásárlást végeznénk: ez kell, az kell, aztán mindent berakunk a bevásárlókocsiba, kifizetjük, kimegyünk a boltból és hazamegyünk. A másik oldalt pedig azok a horrortörténetek jelentik, amelyek bedőlő építkezésekről, milliókkal lelépő „vállalkozókról”, összetört egzisztenciákról szólnak. Sajnos nem kevés ilyen van, és aki túlságosan elmélyed ezekben vagy a környezeté­ben látott erre példát, nyilván sosem fog belevágni.

Ahogy e sorozat elején írtam, ezeket a feljegyzéseket sem csak az építkezés szépségeinek bemutatására szántam. Hiszen vannak buktatók is szép számmal – ezekkel magunk is szembesültünk sok esetben. Mi magunk is átéltük azt, hogy ha újrakezdenénk, ezt és azt egészen máshogy csinálnánk. Hogy „másodjára” nem így állnánk ehhez vagy ahhoz, jobban tudnánk, hogy az adott fázisban mire kell jobban figyelni. Nyilván ezekből a tapasztalatokból alakult ki az a mondás, hogy az ember az első házát az ellenségének, a másodikat a barátjának építi, s csak a harmadikat magának.

Valószínűleg ez az érzés a legalaposabb felkészültséggel és hozzáértéssel sem kerülhető el, egyszerűen azért, mert

nem rutinbevásárlásról van szó.

Ha valaki (az első) házát építi vagy építteti, a kérdés inkább az, hogy a problémák milyen mélységűek. Ha csak apróbb tervezési vagy esztétikai hibák, akkor az ember csak legyint, hiszen az ilyesmi tucatszám benne van a pakliban.

Mindenesetre nagyon örömteli, hogy az említett felkészültséget most már egyre több olyan tájékozódási pont segíti, amely néhány éve is csak álom volt. A Miniszterelnökséghez tartozó Lechner Tudásközpont például évek óta végez az építkezést támogató háttérmunkát, hogy a tízmilliókat jelentő otthonteremtési támogatások mellett eligazítást is nyújtsanak az építkezőknek vagy azoknak, akik egy öreg házat szeretnének átépíteni élhetővé. Ennek egyik látható eleme a mostanra tervdokumentációkkal elérhetővé váló mintaterv-katalógus, amely az ingyenes terveken túl az építtetőt végigvezeti az álmodozástól a beköltözésig – legyen szó rejtett költségekről, szükséges szakemberekről, munkafázisokról és minden olyan szempontról, amelyre nem feltétlenül gondol egy család. A cél ugyanis az, hogy lehetőleg mindenki túlélje, együtt maradjon és álljon a háza.