Háború Ukrajnában: hogyan jutottunk idáig? – Hruscsov „ajándéka” (1. rész)

A köztudatban valóban jelen van az az elképzelés, hogy a Krím Hruscsov ajándéka volt, erre azonban semmilyen dokumentum sem utal – fogalmazott lapunk megkeresésére Seremet Sándor. Az Eurázsia Központ szakértőjével, a Magyar Külügyi Intézet vezető kutatójával az orosz–ukrán háború középpontjában álló Krím félsziget történelméről, a két nép közötti ellentétet meghatározó eseményekről beszélgettünk.

UKRAINE-RUSSIA-UNREST-POLITICS-CRIMEA Fotó: VIKTOR DRACHEV

Az orosz–ukrán háború hivatalosan 2022 február 24-én – egyes vélemények szerint már a Krím félsziget Oroszország általi annektálásával 2014-ben – robbant ki, a két ország közötti ellentétek és azok főbb mozgatórugói azonban ennél sokkal korábban kezdődtek. A történelmet mindkét fél saját háborús narratívájának igazolására használja fel a számukra fontosabb, lényegesebb és hasznosabb történelmi események hangsúlyozásával – gyakran elferdítésével, elhomályosításával. Cikksorozatunkban szakértők bevonásával próbálunk utánajárni a mindenkit foglalkoztató kérdéssel: hogyan jutottunk idáig?

Hruscsov „ajándéka”

A modern Ukrajna teljes egészében a szovjet korszak terméke. Tudjuk és jól emlékszünk arra, hogy – jelentős részben – a történelmi Oroszország földjén alakult ki

− írta 2021-ben „Az oroszok és ukránok történelmi egységéről” címmel megjelent esszéjében Vlagyimir Putyin. Noha az orosz elnök által állítottak némiképp leegyszerűsítik a történelem ezen szakaszát, való igaz, Ukrajna mai, nemzetközileg elismert határai és területeinek nagy részét az első és második világháborút követően kapta meg különböző jogcímeken (lásd térképünket).

A modern Ukrajna kialakulása

Legutoljára a konfliktus szempontjából egyik legfontosabb terület került Kijev fennhatósága alá, ez pedig nem más, mint a Krím félsziget. Hogy hogyan és miért adta át Moszkva a gazdasági és biztonságpolitikai tekintetben is kiemelt fontosságú régiót Ukrajnának, arról megoszlanak a vélemények. Ezzel már 2014-et követően is rengeteget foglalkozott a nemzetközi sajtó, s elterjedtté vált az a városi, politikai legenda, hogy a Krím félszigetet Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) akkori első titkára ajándékozta Kijevnek, ukrajnai kötődései miatt.

A köztudatban valóban jelen van az az elképzelés, hogy a Krím Hruscsov ajándéka volt, amely egybeesett az 1654-es Perejászlávi Tanács – amely során a Bohdán Hmelnickij vezette kozák területek egyesültek Moszkvával – háromszázadik évfordulójával. Erre azonban semmilyen dokumentum sem utal

– magyarázta lapunk megkeresésére Seremet Sándor. Az Eurázsia Központ szakértője, a Magyar Külügyi Intézet vezető kutatója rámutatott, a hivatalos iratok szerint a Krímet a Szovjetunió Legfelső Tanácsa 1954. február 19-i rendelete alapján csatolták az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz (SzSzK), a határozat szövegezéséből pedig már következtetni lehet az indokokra is. „Tekintettel a Krími megye és az Ukrán SzSzK közötti gazdaság közös jellegére, területi közelségére és szoros gazdasági és kulturális kapcsolataira…” – áll a dokumentumban.

Krím „lepasszolva”

 A II. világháborúban a Krím félsziget infrastruktúráját súlyos csapások érték, a régió egy kvázi porig rombolt területté vált. Emellett a helyi krími tatárok deportálásával jelentősen el is népetelenedett. 

A különböző beszámolók szerint a lakóhelyükről akaratuk ellenére 1944-ben elszállított tatárok száma megközelíti a kétszázezret.

Helyükre a szovjet vezetés orosz területekről telepített át telepeseket, akik az elmondások szerint, mivel más klímához voltak szokva, nem igazán tudták felvirágoztatni a mezőgazdaságot, az infrasturktúra újjáépítése is lassan haladt. A helyzet komolyságát érzékelték Moszkvában is, a döntést Krím Ukrajnának adásáról pedig 1954. januárjában, az SZKP Központi Bizottságának elnökségi ülésén hozták meg.

Kétségtelen, hogy a félsziget újjáépítésében az ukrajnai vállalatok jelentős szerepet vállaltak. Az ország délkeleti részein található ipari monstrumok biztosították a betont, a munkagépeket stb. Emellett tervben volt a régió vízellátását biztosító és ezzel a mezőgazdaság újraindítását nagyban elősegítő Krími csatorna is, amely az Ukrajnán át folyó Dnyeper és az azon kialakítandó víztározókból – legfőképp a Kahovkai víztározóból, amely gátját nemrégiben felrobbantották – nyerte volna a vizet. 

Ezek figyelembe vételével jól látszik, hogy a Krímet a vele gazdaságilag és területileg valóban szorosan összefüggő Ukrajna közigazgatási irányítása alá történő átadása mögött gyakorlati megfontolások álltak. Emellett fontos megjegyezni azt is, hogy nem egyedi esetről van szó, a Szovjetunióban a II. világháborút követően bevett gyakorlat volt a tagköztársaságok határainak átszabása, valamint a lakosság relokációja.

Akkoriban senki sem számolt a Szovjetunió felbomlásával, sem annak lehetséges konfliktusos következményeivel

− mutatott rá Seremet Sándor. 

Autonómia és szeparatizmus

Ez az állapot megmaradt egészen a Szovjetunió felbomlásáig, a szétesés folyamatában ugyanakkor már kezdetét vették az autonomista folyamatok a félszigeten. Legelőször 1990 novemberében tartottak népszavazást arról, hogy a Krím tagköztársasági státuszra emelkedjen és külön szövetségi szerződést köthessen Moszkvában. Az ukrán vezetés akkor előremenekült és az 1991. február 12-i referendum eredményei alapján létrejött a Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság, amely Ukrajnán belül képzett önálló egységet. 

Miután mind Ukrajna, mind a Krími hatóságok kikiáltották függetlenségüket, az események felgyorsultak. Noha a félsziget vezetése hangsúlyozta, hogy továbbra is Ukrajna kötelékében maradnak, 1992-ben megszületett a Kríma Köztársaság alkotmánya, valamint létrehozták a krími elnöki tisztséget is. 

Ezek bár ellentmondtak az ukrán törvényeknek, komolyabb ellenállást nem váltottak ki

− magyarázta a szakértő. 

Kijev talán túlságosan is lazán kezelte a kérdést, ugyanis a félszigeten egyre erősebbekké váltak a szeparatista megmozdulások. A fordulópont 1994-ben következett be, amikor is a krími vezetés Jurij Meskov krími elnökkel az élen bejelentette Oroszországgal való újraegyesülésének igényét. 

Azt akarjuk, hogy újra úgy élhessünk, mint az unió idején, határok nélkül

− fogalmazott akkor a The New York Times amerikai napilapnak egy krími asszony.

Erre válaszul Ukrajna hatályon kívül helyezte a terület alkotmányát, valamint megszüntette az elnöki tisztséget. Meskovot később ki is toloncolták Oroszországba. Az autonóm státusz ugyanakkor még így sem veszett el, a Krím új alkotmánya végül 1998-ban lépett életbe. Mint arra Seremet Sándor is rávilágított, az ukrán vezetés óvatosan próbált eljárni, törvényi és rendeleti szinten igyekezett kordában tartani az elszakadási törekvéseket, ebben pedig a Leonyid Kucsma ukrán elnök által vezetett adminisztráció viszonylag sikeres is volt. 

Gyakoriak voltak persze a különböző oroszpárti tüntetések, például Ukrajna NATO-törekvései és a közös hadgyakorlatok tekintetében, de a rendszerszintű mozgalmaknak sikerült elejét venni az autonóm státusz alkotmányi rögzítésével

− húzta alá. Rámutatott, a krími szeparatizmusnak akkoriban nem volt jelentős támogatottsága az akkor még gyenge Oroszország részéről, s mivel Ukrajnával konstruktív keretek között zajlott az együttműködés, ezt Moszkvában nem is tartották indokoltnak. 

Rendezetlen kérdések

A Krím félsziget kapcsán az egyik legnagyobb konfliktustényező Ukrajna és Oroszország között a Szevasztopolban állomásozó egykori szovjet flotta elosztása volt. Kijev és Moszkva a maga módján egymást kizáró rendeletekkel igyekezte befolyása alatt tartani a flottát. Végül 1995-ig egy átmeneti időszakot állapítottak meg, melynek értelmében a flotta közös használatban maradt. 

A fekete-tengeri flotta kérdése egy másik, Ukrajna függetlenségével előtérbe kerülő problémával is összefüggésben állt. Az ukrán nehézipar ugyanis nagyon komolyan függöt az orosz energiahordozóktól, a Szovjetunió fennállása alatt kvázi ingyen kapott gázért azonban 1991-et követően már fizetnie kellett. 

Ez pedig Kijevnek nem minden esetben sikerült, ezáltal óriási adósságot halmozott fel. 

Ennek rendezésére 1993-ban Ukrajna átadta a flotta ráeső hajóinak egy részét, ami inkább tüneti kezelése, és nem megoldása volt a problémának. Erre végül 1997-ben, az orosz–ukrán "Megállapodás az Orosz Föderáció fekete-tengeri flottájának státuszáról és állomásozásának feltételeiről Ukrajna területén" adott választ. A megállapodás értelmében a flotta orosz részének szevasztopoli tartózkodásának jogát 2017-ig határozták meg, a jelentős feszültségeket kiváltó probléma megoldásával pedig megindult a két ország közötti további együttműködés kidolgozása is.

1997 fontos volt az orosz–ukrán kapcsolatok szempontjából, ebben az évben írták alá a Nagy megállapodást (hivatalosan „Barátsági, együttműködési és partnerségi szerződés Ukrajna és az Oroszországi Föderáció között), több fontos kérdés mellett a felek el ismerték a határok sérthetetlenségét – ezeknek nagy része azonban nem volt kijelölve –, az országok területi egységének garantálását, valamint megállapodtak a gáztranzitról és Ukrajna gázszállítási adósságának átstrukturálásáról is. A szerződések azonban egy kiemelt jelentőségű, a kapcsolatokat mérgező problémát nem oldottak meg: ez pedig a Fekete-tengert az Azovi-tengerrel összekötő Kercsi-szoros használatának kérdése – mutatott rá Seremet Sándor. Az orosz álláspont szerint a szorosnak és az Azovi-tengernek Oroszország és Ukrajna belvizeiként kell működnie, míg Kijev szabad vízi feltételkben gondolkozott inkább. A nézeteltérések odáig fajultak, hogy 2003 őszére egy fegyveres konfliktus kirobbanása sem volt elképzelhetetlen. Végül a feleknek ebben is sikerült megállapodniuk, azonban a Kercsi-szoros egészen 2014-ig komoly biztonságpolitikai aggályokat vetett fel Moszkva számára, főleg Ukrajna NATO-hoz való közeledésének árnyékában. 

Borítókép: Az orosz fekete-tengeri flotta egyik hajója Szevasztopolnál (Fotó: AFP/Viktor Drachev)