A Tűzmadártól a Forgószélig

A Győri Balett alapítása és elmúlt negyven éve egyaránt sikertörténet. Az együttes által életre hívott Magyar táncfesztivál tizenötödik, a Gyermektáncfesztivál ötéves jubileuma kapcsán beszélgettünk Kiss János Kossuth-díjas táncművésszel, az intézmény alapító tagjával, aki 1991 óta igazgatja is a társulatot.

A Győri Balett által szervezett táncfesztiválok kizárólag az értékek felmutatásáról szólnak Fotó: Havran Zoltán

– Ilyen simán ment minden?

– Nem egészen, azért kapott egy gellert. Az akkori szokás szerint csak a júniusi diplomaosztó után lehetett szerződni, Győrben azonban már minden készen állt a fogadásunkra: státus, szerződés. A balettintézetben az volt a szokás, hogy minden évfolyamból a két legjobb növendék – esetünkben Király Melinda és én – továbbtanulhat Moszkvában. Már februárban bejelentettük, hogy mi nem Moszkvába, hanem mind a tizennégyen Győrbe megyünk, mert Cserhalmi Imre színházigazgató feltétele az volt, hogy csak akkor lesz Győri Balett, ha mindannyian megyünk. Ebből hatalmas balhé lett, végül nem fogadtuk el a moszkvai ösztöndíjat, meg is szakadt ez a kapcsolat az két balettiskola között.

– És aláírták.

– Cserhalmival a Negró presszóban titokban aláírtuk a szerződést. Másnap reggel nyolc órakor elkezdődött a balettgyakorlat, öt perc múlva hívattak az igazgatóhoz. Kun Zsuzsát előtte a minisztériumból vonták felelősségre, reszketve, kétségbeesve kérdezte: ugye nem igaz, hogy aláírtuk a szerződést? Miután igennel válaszoltam, fel voltam készülve rá, hogy kirúgnak. Végül szerencsére ez nem történt meg.

– Ezek szerint Pozsgay Imre nem segített?

– Pozsgay első lépésként kért a táncszövetségtől egy szakmai véleményt, hogy mi az álláspontjuk arról, hogy ezek az elszánt fiatalok akarnak egy balettegyüttest, és Győrben van is erre fogadókészség. A táncszövetség elvetélt gondolatnak tartotta, hogy Győrben, egy olyan iparvárosban hozzanak létre balettegyüttest, ahol a táncnak semmilyen hagyománya nincs. Elismerték, hogy Markó Iván kitűnő táncművész, de koreográfusi gyakorlat híján bizonytalannak látták a társulat sikerességét. Azt javasolták: az évfolyam hozzon létre Budapesten egy utazó balett-társulatot.

– Pozsgay megingott. Mi történt azután, hogyan lett mégis Győrben társulat, és miként indultak el a siker útján?

– Augusztus elsején leköltöztünk, elkezdtük a munkát, és november másodikán megtartottuk az első bemutatót. Azóta a sikerünk töretlen; rá egy évre Milánóban, a Scalában léptünk fel. Volt úgy, hogy bent aludtunk a színházban, mert nem volt annyi erőnk, hogy hazamenjünk, annyit dolgoztunk.

– Tökéletes volt az összhang önök között?

– Mindenhol nagy volt a siker. A harmadik-negyedik évben Krámer Gyuri több koreografálási lehetőséget szeretett volna kapni, de Iván nem engedte, így ő volt az első, aki kiszállt a csapatból. Később Ladányi Andrea főszereplésével a Bolero című koreográfiájának olyan nagy sikere volt Izraelben, hogy több felkérést is kapott, és a belső feszültségek miatt felmondott.

– Nemcsak a felmondások, de az idő múlása miatt is feltevődik a pótlás kérdése. Ezt hogyan oldották-oldják meg?

– Markó Iván találta ki, hogy mi lenne, ha volna egy saját iskolánk. Megvalósítottuk, így nagyon fiatalon elkezdtem tanítani, meg a többiek is, beindult egy általános iskola, egyre többen jelentkeztek, hogy szeretnének itt táncolni. Tehát kívülről is elkezdtünk az építkezést, az első osztálytól a nyolcadikig, utána kellett gimnázium is, ezért elindítottuk a művészeti középiskolát is.

– Tizenkét év után Markó Ivánnal kenyértörésre került a sor.

– Minden ment a maga útján, kívülről nem látszott semmi baj, de 1991 nyarán, egy hosszú éjszakai beszélgetés után reggel Markó nem jött be a színházba. Felesége – a díszlet- és jelmeztervezőnk –, Gombár Judit rohant be zokogva, hogy Iván összepakolt és elment. Másnap a reggeli Kurír címlapjáról értesültünk: Markó Iván elhagyta a Győri Balett társulatát, és letiltott minden darabot. Valójában itt álltunk egy romhalmaz tetején.

– Fogadalmat tettek, hogy nem mondják el, mi váltotta ki ezt a drámai helyzetet. Most készül egy könyv a Győri Balettről. Abban sem mondja el?

– Nem. Az igazságot nem mondhatom el, hazudni meg nem akarok.

– Ön lett az igazgató, és úgymond a nulláról kezdték. Ráadásul kaptak egy furcsa telefonhívást.

– Egy hónappal Markó távozása után a püspöki kar megbízásából kerestek meg, hogy amikor a pápa augusztus 19-én találkozik a fiatalokkal a Népstadionban tartsunk egy előadást. Ez volt az első opusunk, a Szent Margit-legenda. Néptáncosokat is hívtunk, nagy volt a siker. Az 1991-es évet nem kívánom az ellenségemnek sem, de a városvezetés és a közönség szeretete átsegített bennünket a nehézségeken.

A Győri Balett által szervezett táncfesztiválok kizárólag az értékek felmutatásáról szólnak
Fotó: Havran Zoltán

– Idén 15. alkalommal rendezték meg a Magyar táncfesztivált. Hogyan jött az ötlet, azok után, hogy itt Markó Iván több mint egy évtizeden keresztül gyakorlatilag szinte senkit nem engedett fellépni a társulatukon kívül?

– Már 1997-ben felmerült ez a gondolat a táncszövetség akkori vezetőivel. Kicsit irigykedtünk, hogy milyen jó a színháziaknak, hogy van egy hely, ahol tudnak találkozni, meg tudják nézni egymást. A következő évben meg is szerveztük az első fesztivált, azzal az elképzeléssel, hogy kétévente fogjuk megismételni. Először négy nappal indultunk, fontosnak tartottuk, hogy legyen néptánc, kortárs tánc, balett és szerettük volna, hogy legyenek jelen a társművészetek is. Akkora volt a siker, hogy 2007-ben azt javasolták a város vezetői, hogy csináljuk évente! Egyre többen akartak fellépni, egyre nagyobb rangot nyert a fesztiválunk. Át kellett gondolnunk, hogy mi a célunk a fesztivállal, akarunk-e díjakat adni, legyen-e zsűri? Az első két évben ugyanis volt zsűri, de úgy láttam, hogy semmi értelme egymásnak adni a díjakat, mindenki mindenkit ismer, ezért elhatároztuk, hogy a fesztivál kizárólag az értékek felmutatásáról szóljon. Arról, hogy hol tartunk ma, magyar táncművészek, alkotók, táncosok. Folyamatosan hívunk külföldről kritikusokat, menedzsereket, hiszen a cél az, hogy ez egyfajta, „minitáncvásár” is legyen. A nemzetközi megméretés rendkívül fontos. Ha a szakma a saját levében fő, az nem motiváló.

– Öt éve párhuzamosan gyerektáncfesztivált is szerveznek. Ezzel mi a céljuk?

– Arra gondoltunk, hogy fontos, hogy a táncművészek is alkossanak gyerekelőadásokat, hiszen óriási nevelő hatása van a művészetnek, ezt szinte bűn nem kihasználni. Hogyha nem szerettetjük meg a színházat, ha nem szerettetjük meg a táncot időben, nem lesznek táncosok és nem lesz táncszerető közönség sem. A Forgószél, avagy a képzelet csodája című mesebalett-előadásunkat most meghívták Máltára, három előadással, amit más elfoglaltságaink miatt le kellett mondanunk. Tehát van erre igény külföldön is. Sokan panaszkodnak, hogy a színházakat nagyban érinti a válság, én azt mondom erre: jó előadás van meg pocsék. A nézők pontosan tudják, mi képvisel minőséget, a gyerekeknél meg azt látom, hogy ha az első élmény rossz, akkor nagyon nehéz visszahúzni, hogy egyszer úgy döntsön, hogy ebbe a dobozba, amit mi színháznak hívunk, jegyet vegyen.

– Egy évtizedig csak az önök társulata, később is csak magyar együttesek kaptak lehetőséget a Győri Balett színpadján. Most mi a helyzet?

– Az első elgondolásunk szerint azért nem akartunk külföldi előadókat hívni, hogy elsősorban a magyar alkotók, a magyar táncosok mutathassák meg, hogy mit tudnak. De elterjedt a hírünk, és egyre több külföldi együttes jelentkezett. Engedtünk a kérésnek, és most már külföldi társulatok, illetve külföldi szólisták is megmutathatják magukat nálunk.

– Milyen tervei, elképzelései vannak a jövőre nézve?

– A táncfesztivált szeretnénk egy táncfilmfesztivállal kiegészíteni: mert nagyon jó táncfilmek készültek a világban, és nálunk is akadnak bőven kiváló alkotások. A negyvenéves társulat jövőjét tekintve pedig igazgatói távozásom után kezdetét veszi egy újabb, sikeres legalább negyvenéves korszak! A jövő biztosított, reményeim szerint Velekei László vezetésével.