– Több mint három és fél évtizeddel ezelőtt volt a bemutatója az István, a királynak a városligeti Királydombon. Említene egy-két érdekes megnyilvánulást, amely rávilágít a már-már klasszikusnak mondható rockopera hatásmechanizmusára?
– A rendszerváltás előtti időszakban történt, hogy egy szakmai társaságban némelyek egymást túllicitálva dicsérték zeneszerzői teljesítményemet a darab kapcsán. Ám mint mondták, a szöveganyag alulmúlta az előbbit. Nem értettem, hiszen Bródy János szövegalkotása nemcsak remekül szinkronizál a zenével, de talán tartalmilag a legkiegyensúlyozottabb a közös életművünkben. Erre a szinte patikamérlegen kimért munkára azért volt szükség, mert a pályánkon elég sok tapasztalatot szereztünk, és nem egyszerűen megzenésíteni gondoltunk egy, a magyarság régmúltjából kiemelt történetet, hanem annak a jelenre is érvényes kisugárzását, lehetséges tanulságait tartottuk szem előtt. Nos, eltelt néhány év, és a „licitálókat” 1990 után a liberális ellenzék soraiban találtam. Más. Színházi bemutatóra készültünk, és a főpróba előtt az akkori rendező félrehívott, mondván: le kellene vágni a végéről a Himnuszt. „Miért?” – kérdeztem. „Mert az felállásra késztet, és a sorok között ez nehézkes” – próbálta a kérdést pusztán technikai síkra terelni. „Jó, de a bemutató után te nyilatkozol a sajtónak!” – zártam a beszélgetést. (A Himnusz természetesen maradt.) Egyszer pedig egy agyonreprezentált modern kori zenész-énekes fiú jött elő azzal az ötlettel, hogy ő majd újrahangszereli a zenét, mert az már avítt. Hááát…

– A mindenkori közönség szereti a darabot.
– A közönség kitartó szeretete közben nem árt egyeseket emlékeztetni arra, hogy mely korszakban készült és került az emberek elé a darab. A Köztársaság téri pártházba vittük a szövegkönyvet, és elfogadták. De milyen áron! Belső köreikben azt terjesztették el, mintegy saját megnyugtatásukra, hogy a két főszereplő szimbolikus figura. Természetesen! De azt is mondhatnám, hogy naná! Persze kiszivárgott, és jó idő után megtudhattuk, hogy István király maga az előremutató, Európa felé tekintő Kádár János, a maradi, visszahúzó Koppány pedig a büntetését kiérdemlő Nagy Imre. Ha csak ennyiről szólna a rockopera, már régen nem kerülne színpadra szerintem.