Ünnepcsend

Ősi dolog az ünnep. Egyenesen atavisztikus. Örök vagy legalábbis történelmi távlatú értékek emlékét, tiszteletét tartja ébren és adja tovább a pillanatnyi hasznot, az illékony örömöket hajszoló mindennapok szünetében.

A szociológia atyjának tekintett Durkheim szerint az ünnepben az egyén megtapasztalja, hogy a közösség fölötte áll, ezért szimbolikus formákban és rituális cselekvésekkel ismeri el ezt a rajta kívül álló valóságot. Ennek középpontja pedig földi világunkban mindig, minden hagyományban a család, illetve annak térben és időben kitágult fogalma: a törzs, nép, nemzet.

A szerves, eleven közösség ünnepe elválaszthatatlan az elődök megidézésétől, a magasztos tettek és áldozatok méltatásától, amelyek nemcsak a múltat elevenítik fel, hanem a jelennek és a jövőnek is példát mutatnak erkölcsi helytállásból. Az ünneplés ugyanakkor ismétlődő díszleteivel és dramaturgiájával maga is a kollektív önazonosság és a folytonosság fontos tényezője. Jól tudták és tudják mindezt azok is, akiknek szemében szálka általában a nemzeti tudat, vagy konkrétan, csak annak magyar megnyilvánulása.

Az életük delén immár túljutottak még emlékezhetnek arra, hogy a Kárpát-medencében majdnem két emberöltő magyar nemzedéke az anyaországban csak árgus tekintetektől kísérve, szigorú ideológiai korlátok közt, a történelmi haza nagyobb területén pedig kisebbségi elnyomatásban egyáltalán nem ünnepelhetett nemzeti forradalmat és szabadságharcot.

Harminc éve – bár mindig akadnak fájó kivételek – lakhelyünktől függetlenül nagyjából háborítatlanul, méltósággal ülhetjük meg nemzeti ünnepünket. S éltek is boldogan a lehetőséggel évről évre Székelyföldtől Csallóközig, Kárpátaljától Bácskáig nagy és kicsiny közösségeink. Talán idővel megszokottá, külsőséggé lett, ha nem is sokak, legalább egyesek számára. De most, hogy nem a politika vagy sovinizmus, hanem furcsa egészségügyi világhelyzet miatt nem vonulhattunk tömegesen utcára-térre jelképekkel, beszédekkel, hátha újra felfedezzük, megtanuljuk – esetleg csak még jobban – becsülni ünnepünket és a szabad ünneplés lehetőségét.

Talán jót tesz majd e kényszerű magunkba szállás. S az sem lepne meg, ha akadna magyar, aki sorsszerűnek látja, hogy a trianoni centenárium évében nemzeti ünnepünket csöndben, visszahúzódva kényszerültünk megtartani.