A botfülű popcézár esete a zenei rendezővel

Erdős Péter pártállami botfülű popcézár sakkfiguraként játszott a korabeli populáris szcéna résztvevőivel, játékmesterként az ő szava volt a döntő, egyetlen jelentős döntés sem születhetett a tudta nélkül a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) berkein belül. Jól átgondolt lépéseivel 1968-tól egyre jobban behálózta maga körül az embereket, és még az MHV alkalmazottai közül is taktikusan leszámolt azokkal, akik veszélyt jelenthettek rá, az egypártrendszer rideg valósága pedig megsokszorozta ezeknek a stratégiai lépéseknek a jelentőségét.

Erdős Péter gömböcként egyre növekvő befolyása hamar hatalommá terebélyesedett, ennél fogva mindenkit úgy tudott irányítani, ahogy a saját érdeke kívánta, természetesen kínosan ügyelve arra, nehogy megsértse a szocialista együttélés írott és íratlan szabályait. Nem dehonesztálva az akkori zenész társadalmat kijelenthetjük: megtalálta azt a szemétdombot, ahol ő lehetett a kiskakas, azt pedig jó szerencséjének köszönhette, hogy rafináltan akarnok természetének senki nem tudott ellenállni, Bors Jenő MHV-igazgató pedig könnyűzenei kérdésekben legtöbbször nem akart, így végül nem akadt vetélytársa.

Kitűnő példája Erdős Péter mesterkedéseinek az, ahogy a neki útjában lévő zenei rendezőt, Serédi Istvánt ellehetetlenítette. Ez a lépése azért érdemel figyelmet, mert a hetvenes évek elején alig-alig csordogáló lemezek választékát, illetve azok minőségét nagy mértékben tudta befolyásolni jó és rossz irányban egyaránt egy-egy jó zenei rendező vagy hangmérnök, tőlük függött ugyanis a korongok zenei összeállítása, tehát maga a zeneművészeti koncepció és annak gyakorlati átültetése. Így az akkoriban még oly ritka mesterségek alapvetően határozták meg az MHV arculatát, azt, mely dalok és milyen hangszerelésben szólaljanak meg a „csillogó fekete lemezeken”. A mások mellett az Illés, a Metro, a Bergendy, valamint Ambrus Kyri, Harangozó Teri, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta és Hacki Tamás hanghordozóit magas szinten gondozó szakember ügye még a fővárosi pártszervek elé is került. Történt ugyanis, hogy 1972 áprilisában Serédi István nem kisebb pártpotentátnak, mint magának Németh Károlynak, az eredetileg hentes „végzettségű” MSZMP KB-titkárból a budapesti pártbizottság első titkárává lefokozott (ámbár később, 1985–1987 között Kádár János helyettesévé előléptetett) politikusnak írt levelet, amelyben tiltakozott Erdős Péter szakszervezeti jelölőbizottsági elnöki kinevezése ellen.

Volt is rá oka, hiszen saját bevallása szerint négy év alatt kilencvenhárom (!) vállalati fegyelmit kapott, és meg volt róla győződve, hogy ezek mögött Erdős Péter állt, mert szerinte Bors Jenőt ő tüzelte fel ellene. Hogy ne legyen ennyire egyszerű a kép, időközben az is kiderült, hogy Serédi megütötte egyik kollégáját, Major Jánost, időnként elkésett a felvételekről és a karmesterek nevével is hadilábon állt, de Serédi meglátása szerint ez nem indokolta ezt a mennyiségű megrovást, s ez csak apropó volt ahhoz, hogy ellehetetlenítsék, mégpedig azért, mert Erdős Péternek más jelöltje volt erre a posztra. Kitért az előzményekre is, miszerint Erdős Péter ármánykodásai nyomán 1971 közepén az V. kerületi párt végrehajtó bizottságára hívták rapportra, ahol beszámoltatták munkájáról – mintha a párthivatalnokok valamit is értettek volna a zenei rendezéshez. Panaszában szó szerint bajkeverőnek nevezte Erdőst, aki fenekestül felforgatta az MHV belső életét, többet ártott, mint használt, mégis három funkciót birtokolt 1972-ben: propagandaosztály-vezető, titkárságvezető és jogtanácsos is volt. Serédi a profitorientáltság megjelenését is Erdős nyakába varrta, noha tudjuk, Bors Jenő is ilyen alapon gondolkodott, akit Serédi emiatt kispolgári befolyás alatt állónak nevezett. Serédi új MHV-párttitkár kinevezését is szorgalmazta Németh Károlynál, ugyanis szerinte ebben a pozícióban Czapkó Endre is Erdős befolyása alatt állt. Az egész villongás hátterében a Biszku Béla-féle „munkásellenzék” Bors Jenő és Erdős Péter elleni aknamunkája húzódott.

Erdős Péteren persze akadt fogás a fentieken túlmenően Nagy Imréhez fűződő jó viszonya miatt is, a fővárosi pártbizottság propagandaosztálya pedig ugyancsak túlzónak találta a kilencvenhárom fegyelmit, ahogy szerintük az MHV-pártalapszerv vezetésének összetétele is hagyott kívánnivalót maga után. Jellemző a slendrián diktatúrára, hogy ezek a megállapítások pusztába kiáltott szavak maradtak, a színfalak mögött pedig Erdős igen jól keverte a kártyákat, mert az ügyet végül 1972. július 28-án a fővárosi pártbizottság végrehajtó bizottságának határozata zárta le úgy, hogy kimondta: Serédi Istvánt megalapozottan rúgta ki az MHV. A verdikt után esélye nem volt az Erdőst balról támadó Serédinek, hogy a szakmában helyezkedjen el, így azt kezdte el terjeszteni, hogy az MHV-nál „üldözik a kommunistákat”. A zenei rendező elvesztette a háborút, és meg sem állt Svédországig. Ott telepedett le, ahol a kádári szlogenek ellenére sokkal jobb volt a szociális háló, mint Magyarországon.