Szkok Iván: A témák úgy születnek, mint az emberek

Festővásznon mosolygó idős néni, a szájában valódi műfogsorral; építkezést megjárt habarcsos ládában fekvő Kőműves Kelemenné szobra; színorgiában fürdő Eurüdiké aktja – csak néhány meghökkentő, szokásostól eltérő műalkotás egy több mint hat évtizedes életműből. Szkok Iván festő-, szobrász-, illetve rajzművész elmondása szerint mestere nem más, mint a Teremtő Úristen, a Képzőművészeti Főiskolán túl pedig egész életre szólóan beiratkozott a Természet Akadémiájára.

Szkok Iván Festő és Szobrászművész. 20200428 Budapest Foto Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: BACHPEKARYMATE

– A Műcsarnokot követően életének másik fontos állomása, színes negatív öntvényeinek bemutatója a Stúdió Galériában. Ez sem tartozik a megszokott képzőművészeti alkotásokhoz.

– A szobrászi munka sorrendjében az első lépés a minta. Legyen az agyagszobor, vagy élő test, le kell venni a negatívot, erről készül a mű. Ez a negatív öntvény az esetemben felértékelődött műalkotássá. A kecskeméti művésztelepen történt, ahol egy gyönyörű hölgyről, Emeséről készítettem gipsznegatívot. Ennek a folyamata, hogy a testet bekenjük olajjal, az arcot krémmel, a hajat pedig gézzel fedjük le. Az eljárás nagyon egyszerű, hasonlít a halotti maszkok készítéséhez. Persze mindennek megvan a maga trükkje, hátulütője, kellemetlensége, éppen ezért körültekintően, óvatosan kell eljárni. Visszatérve a szoborhoz, azaz a falnak támasztott negatívhoz, késő este, borozgatás közben, amint rápillantottam az öntvényre, az pozitívként jelent meg a lelki szemeim előtt. Másnap korán ébredtem, hajnalban kiigazítottam a kontúrokat, kifestettem, hogy ne csupán én, de mindenki szobornak lássa. Úgy tudom, ezt a technikát senki sem alkalmazta előttem, utánam viszont annál többen. Többek között (az Eurüdiké, A nappal és az éj, a Villanygyújtás mellett) ezt a darabomat is kiállítottam a Stúdió Galériában, ahol a harminc-ezerhez közeli látogatóval valószínűleg nézőszám rekordot értem el. Ennek ellenére, vagy éppen ezért néhány kritikus – az újdonság okán – megpróbált lejáratni (s velem együtt a kiállítás nézőit), kvalitásaimat megkérdőjelezve a közönségsikert valamiféle szakmai trükknek betudni. Nem esett jól, de nem lepődtem meg, hiszen a művészettörténetben bőven akadt példa a „szakemberek„ mellényúlására. Annyi bizonyos, hogy a kiállítás lényegi részét kevesen értették meg: 1976-ban, a kádári évek diktatórikus, üres szocreál sematizmusát megtagadva, valójában a demokráciák realizmusát hirdettem.

– Ami elsőre megfog: a színvilág, a színharmóniák, amelyben látványosan és gazdagon él a lehetőségekkel.

– Megint csak az Artisjus-freskókat hoznám példaként: maga az épület high-tech technológiával készült, csupa üveg, beton és acél felülettel. Rideg. Ebbe a ridegségbe kívántam mintegy ellensúlyként behozni a mediterrán hangulatot izzó vörös, aranyló sárga, okker és narancs árnyalatokkal a rét zöldje felett, takarékoskodva a kékkel és a rózsaszínnel. Jótékony hatással bír az oda belépő ember Celsius fokokkal mért hőérzetére.

– A festészet, illetve szobrászat mellett rajzművészként is jegyzik. Miként lehetséges az előzőekkel egyeztetni?

– Nem ritka, hiszen rajzolni kötelező. A rajz a gondolat műszaki rajza. A művészet történetében gyakori, hogy a különböző műfajok egy adott emberen belül találkoznak. Elég csak Leonardóra gondolni, aki egyszerre volt festő, szobrász, építész, hadmérnök, irodalmár, ráadásul még zenész is: tehát sokoldalú tehetség, polihisztor. Az elmúlt évszázadokban azok a jelentős művészek, akik nem haltak meg fiatalon, szinte valamennyien több műfajban alkottak maradandót.

– Fölsorolnék néhány jelentős alkotást: József Attila emléke, Eurüdiké, valamint a Kézfogás, amely az ars poeticája is egyben. Beszélne róluk?

– Szeretem a verseket, különösen József Attilát. A hetvenes években a feleségem MÁV-ösztöndíjával rengeteget vonatoztunk; megfogott a sebesség, a vonat zakatolása, valamint a sínek eleven, élő játéka. Ez az emlék inspirált a műanyaglemez-dombormű elkészítésére. Ahogy a sínek keresztül-kasul futnak a talpfákon, rajtuk egy fekvő alak, csupán a nadrágszára, bakancsa látszik, egy ficamos kéz, az éjszakai helyszínelés a zseblámpa halvány fénye mellett. A halott költőre vetülő fénykör, amelyet körbe ölel a mélykék sötétség – mindez szembesít a tragédiával. Ma a Nemzeti Galéria gyűjteményében található. Az Eurüdiké című kép Mara, a feleségem portréja, családi relikviánk. Kettőnkről szól, amikor még fiatalok voltunk. Alapmű, a homorú öntvények sorozatindító darabja, amelynek a görög mitológia szomorú igazsága ad értelmet, az otthonok narancsos-vöröses tónusában elmesélve. Ifjú férjként asszociáltam Orpheus és Eurüdiké tragikus szerelmére, állhatatlanságra, gyengeségeinkre a halállal szemben. A képre a magam portréját is odafestettem, amint visszanézek az alvilágba zuhant Eurüdiké felé. Az üzenete: nem létező szobor az elillanó emlékezésé, amelyet nem lehet megérinteni… A Kézfogás – Ars poetica válasz a személyemet ért bírálatokra. Mivel több művészeti ágban is tevékenykedtem, szóvá tették, miért nem csupán egy adott műfajra koncentrálok? A rajz, a festmény, a maszk, a festett szobor úgy került keretbe – narancsos, éles fénnyel megvilágítva – mint a szoros kézfogás láncolata, amely egyetlen célt, a művészi kifejezés műfajokra nem szűkíthető szintézisét adja. Két fej – egyikük néger fiú arca – a mondanivaló része, amelyek egymás jobb megértését, a humánumot és barátságot szimbolizálják. A kézfogás ürügyén a műtermek falainak ledöntéséről beszélek, amikor a műfajok találkoznak és átjárhatóak.

– Tiltakozást is szervezett az Országos Tárlatokért: ahogyan fogalmazott, az ellen a kultúrpolitika ellen, amely „eltűri a múzeumi banditizmust”. Ehhez tartozik az Esküvő ’99 Műcsarnok előtti rendezvény, majd a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnökévé választották. Megmagyarázná, miből állt a „múzeumi banditizmus”?

– „A múzeumi banditizmus” bűncselekmény, visszaélés a hivatali hatalommal, hűtlen kezelés. A budapesti reprezentatív múzeumi termek pénzszerző, üzletszerű kiárusítása, bérbeadása. Az intézmény működési szabályzatának elvtelen megsértése, az alapfeladat elmulasztása. Mindez a huszadik század utolsó előtti évében. Ilyen bűncselekmény a Képzőművészeti Országos Tárlat helyett az Esküvő ’99 elnevezésű ízléstelenség megrendezése a Műcsarnokban. Ráadásul az államtitkári tiltás ellenére. Amely ellen a művésztársadalom egyetlen országos képviselete, A Képző- és Iparművészek Szövetsége is tiltakozott, s amelyet, mint a kiállításokért felelős elnökségi tag tolmácsoltam a főigazgatónak. Hiába. A szövetséggel egyeztetve a hóval lepett Hősök terére egyszemélyes, háromnapos művészi performansz tüntetéssorozatot, vagy inkább szabadtéri színházat rendeztem a Műcsarnok elé, disznókkal, kihangosított nászindulókkal, valamint hatalmas máglyatűzzel. Nem kevés kockázatot vállalva, de frenetikus hatással. A tagság néma tüntetéssel állt mellém, a következő közgyűlésen pedig a szövetség elnökévé választott. Természetesen az ellenfél maffia módszerekkel azonnal visszavágott, jó hír megsértése és egyéb címen a bírósági perek tucatjait zúdította rám. Hiába kerültem ki nyertesként a vádaskodásokból, nem akartam megvárni, hogy a bíróság mondja ki a végső igazamat.

– Gondolom – a számos egyéb szakmai elismerés mellett –, a Munkácsy-díjat is emiatt kellett nélkülöznie…

– Korábban kaptam kitüntetéseket, elismeréseket. A Munkácsy-díjat valóban nem vehettem át, ha úgy vesszük, az magának a névadónak sem volt. Ahogyan látom, a díjak feltétele gyakran a feltétlen jó modor. Amúgy meg miért is kaphatna valaki pénzzel járó jutalmat, aki 1988-ban, a szülővárosában, valutaszámlájának egészére maga is alapított ösztöndíjat?

– A társművészetek közül a népzene, illetve a táncház mozgalom is érdekli. Megjelenik a munkáiban?

– A népművészet sokszor és sokféleképpen megjelenik nálam. A táncház ma még nem, talán a jövőben… Nyolc unokám közül az öt nagyobbik gyönyörűen táncol. Hívásukra nemrég velük tartottam Erdélybe, a válaszúti Kallós Zoltán tánctáborba. Belöktek a kezdőkhöz, ahol persze nem javítottam a korátlagot. Tisztelve a viszonyokat, igyekeztem jól viselkedni, mert megszerettem a néptáncot, így sok-sok gyakorlással hamarosan fölzárkóztam hozzájuk. Mára odáig jutottam, hogy a fiatalok is nevetve köszöntenek. Élvezem az élő zenét, a tiszta tekinteteket, a közös éneklést és hogy a táncrendek végére szakad rólunk a víz. A táncházak világa magába szippantott. A társaság nagyon színes, a sötét barnától a tiszta őszig tart – nem én vagyok a korelnök.

– Korábban Dózsa Györgyről készített festménysorozatot, legutóbb a ’48-as szabadságharc vezérét, Görgey tábornokot mintázta meg. De az új alkotmány is megihlette. Érdekli a történelem?

– Nagyon. A Dózsa-féle parasztlázadás évfordulóján, 1984-ben a Fiatal Művészek Stúdiója kiírt egy pályázatot, amelyre festett dombormű kompozícióval készültem. A láncok, a test, a kard, és a vasabroncs korona zugaiban izzó vörösek és narancsok adják vissza a tűzhalál borzalmait. Díjazott lettem. A kép az öcsém otthonában lóg a falon. A plasztikus ábrázolásnál célul tűztem ki, hogy ne csupán szemmel, de a sötétben, leoltott villanynál, ujjal tapintva, a vakok számára is érzékelhető legyen. Visegrád város önkormányzata – ahol Görgey utolsó ötven évét töltötte – pályázatot írt ki a tábornok bronzszobrának elkészítésére. A benyújtott pályaművemet a zsűri az első helyre sorolta, ám erről csak fél év múlva értesültem. Ez az állami pályázatok diszkrét bája. A képviselőtestület szavazattöbbséggel hozott ki nyertesnek, a szobrot Visegrádon, a Görgey-lépcsőn állították fel. A másik pályamű a városháza udvarán kapott helyet. Még az eredményhirdetés előtt keresett meg egy helyi vállalkozó, a város díszpolgára és mecénás hazafi, a fiatal Görgey tábornok szobrának elkészítésére. Ez az alkotás a szállodája kertjében áll, ilyen módon Visegrád városát három Görgey-szobor is díszíti. Kerényi Imre, akkori kormánymegbízott felkérésére készítettem az Új alkotmány születik című művemet. A megbízás ugyanazt a politikai hisztériát generálta, amit anno a szövetség elnökeként voltam kénytelen megélni, miközben fogalmuk sem volt arról, hogy milyen alkotás készül. A sajtó tele volt az új alkotmány vegzálásával, és ebből mindeniknek jutott, aki valamilyen módon részt vett benne. Így nekem is. A munkámat nagyon megnehezítette az a kegyetlen vesszőfutás, amit ép idegekkel nehéz volt elviselni. Az Új alkotmány születik című témát úgy fogtam fel, mintha a magyarság történelmének újkori stációja lenne, amely a népvándorlással kezdődött. Az első variációnál megjelennek a régi szimbólumok, mint a csodaszarvas, a sólyom és Szent István király alakja, aki a kardjával Magyarország új alaptörvényére mutat. István, az alkotmányozó nem a markolatnál, hanem puszta kézzel fogja meg a meztelen kardpengét, a hideg vasat, amellyel az alkotmányozás nehéz küzdelmét próbáltam érzékeltetni. Olajjal vászonra festettem a jelenleg is látható sokalakos portré jelenetet. Alul az öltönyös képviselők – Kerényi Imre kérésére arcvonások nélkül – állnak sorfalat, felül pedig a magyar történelem sárga és a narancs árnyalataival megfestett résztvevői: politikusok, művészek, hazánk egykori nagyjai. A festményt előbb a Nemzeti Galériában állították ki, a reprodukció pedig bekerült a Magyarország Alaptörvénye című albumba. Az eredeti mű, úgy tudom, a köztársasági elnök rezidenciájának falát díszíti.

– Akkor is elvállata volna a felkérést, ha az ellenkezik politikai, illetve morális értékrendjével?

– Nem. Akkor egészen biztosan nem csinálom meg, ám akkor nem is engem talált volna meg a feladat.

Az interjú első része IDE KATTINTVA érhető el.