„Jászi Oszkárnak az ideológia volt a heroinja”

– Az a dolgunk, hogy elvigyük a szólás szabadságát az egész Kárpát-medencébe, azt az érzést, hogy lehet a történelmünkről szabadon beszélni – mondta Andrási Attila, a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház igazgatója. A Jászai Mari-díjas rendezővel a szabadkőműves-vitáról, történelmi tabukról és a Déryné-programról is beszélgettünk.

Andrási Attila színházigazgató és rendező. 20200624 Budapest Foto Bach Máte Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

– A Tizennyolc és a Tizenkilenc című színdarabok rendezőjeként mi a véleménye a lapunkban zajló szabadkőműves-vitáról?

– Minden olyan csoportosulás, amelyik nem nyilvános és hálózatként működik, joggal ad okot a gyanúra. Nyilvánvaló, hogy ha zárt körben jönnek össze emberek, akkor az valamilyen céllal történik. A magyar szabadkőművességnek voltak nyilvános, emberbaráti céljaik, de sok olyan esemény kötődik hozzá, amelyik ezek ellenkezőjét igazolja. Ma már tudjuk, hogy a magyar társadalom gyökeres átalakítása volt egyes páholyok célja. Noha nem akarták feldaraboltatni Magyarországot, végtelenül alkalmatlanok voltak az ország vezetésére Diner-Dénes Józseftől kezdve egészen Jászi Oszkárig. Utóbbi őszintén megdöbbent, amikor az aradi tárgyalásokon rájött, hogy a románok nacionalisták. Az ideológiai vakságuk az igazán veszélyes, hisz Jászi Oszkárnak a saját ideológiája volt a heroinja, a saját gondolataitól volt belőve, mert ha ő csak akkor fedezte fel, hogy a Román Nemzeti Párt egy nacionalista párt, akkor biztos nem lett volna szabad politikával foglalkoznia.

– Romsics Ignác történész szerint ez csak mese.

– Raffay Ernő több kiváló könyvet írt a témáról, képmutatás lenne azt állítani, hogy valótlant állít. Az a fajta pacifista tehetetlenség, ami az első világháború végén kábulatba ejtette a magyar vezető réteget, sok szálon összeköthető ezekkel a páholyokkal. Manapság, amikor szobrokat döntenek le, amikor városok lángolnak egész Amerikában, nehéz nem ferde szemmel nézni azokra a csoportokra, melyek mindenáron meg akarják változtatni a társadalom fölépítését és el akarják törölni azokat a tradíciókat, amelyek az európai civilizáció gerincét alkotják. Európa esztétika, rend, biztonság, az én fejemben mindaz, ami érték, ehhez kapcsolódik. Ki és miért akarja ezt felszámolni? Ez a kérdés.

– Amikor Amerikában már Lincoln elnök szobrát is ledöntik, az mindennél jobban jelzi, hogy milyen nagy szükség van a történelmi tudásra. A Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínháznak az a küldetése, hogy történelmi előadásokat vigyen színre. El lehet kerülni a belső amerikanizálódást?

– Az amerikanizálódást csak úgy tudjuk elkerülni, ha a jelenünket eredményező múltunkat, vagyis a történelmünket részletesen ismerjük, és ennek egyik legfontosabb eszköze a színház. Engem először az 1918-as év eseményei, a Magyar Királyság utolsó napjai érdekeltek, és döbbenten láttam, hogy erről még senki sem írt drámát. Pedig a magyar közönség rendkívül nyitott a történelemre, ezt tapasztalatból mondom, hisz az Őrvidéktől Székelyföldig eddig több mint kétszáz helyszínen játszottunk. A kommunizmus idején, Szabadkán akartam egy előadást készíteni Buda visszafoglalásáról, természetesen abban a pillanatban letiltották. A háború idején átjöttem az anyaországba, és döbbenten észleltem, hogy a magyar történelmi témák nem különösebben népszerűek a színházi szakmában, a szerb színházban viszont évadonként legalább egy történelmi témájú előadást vittek színre. A Szkénében dolgoztam, és minden előadásra nyertünk pénzt, csak a magyar történelmi témájúakra nem. Egyszerűen közölték, hogy ez senkit nem érdekel. Akkor visszamentem Szerbiába, és Magyarkanizsán hoztam létre a színházunkat 2002-ben, magyar állami támogatással.

A délvidéki rendező ragaszkodik az eddig elhallgatott történelmi témák színreviteléhez
Fotó: Bach Máté

– Budapesten vagy egy határon túli helyszínen van nagyobb tétje egy ilyen előadásnak?

– Sok határon túli területen könnyezett már a közönségünk, de úgy érzem, hogy a fővárosban ugyanilyen fontos, mert itt van a nemzet ifjúságának nagy része. Nagyon érdekes tapasztalatunk volt a felvidéki Rozsnyón. Az 1944-ről szóló Magyar Pietát mutattuk be, és az előadás után döbbent csend vett körül minket, szinte tapintható volt a feszültség, mert szabadon, tabuk nélkül beszéltünk a színpadon. Végül állótapsot kaptunk. Kényes helyzet volt, mert a kommunizmus pánszláv mivoltáról szólt az előadás. A felvidékie­ket sokkolta, hogy erről ilyen nyíltan lehet beszélni a színpadon, de nekünk az a célunk, hogy mindenről szabadon lehessen beszélni. A kommunizmusban nőttem fel, egy életre elegem van a régi és az új PC-cenzúrából is.

– Az utódállamokban volt gondjuk emiatt?

– Szenvedélyes kerékpáros vagyok, úgyhogy engem simán el lehet sodorni egy teherautóval, de eddig a hajam szála sem görbült. Egyszer szúrták ki Szatmárnémetiben a kocsink gumiját, 2010 előtt pedig volt, hogy furcsán működött a telefonom, talán lehallgattak, vagy a fene tudja. De amiről mi beszélünk, arról jogunk van beszélni, csak a rossz szokásjog szűkíti az írott jog hatását az utódállamokban, és ezt csak akkor tudjuk meghaladni, ha megtanulunk élni a jogainkkal. Az a dolgunk, hogy elvigyük a szólás szabadságát az egész Kárpát-medencébe, azt az érzést, hogy lehet a történelmünkről szabadon beszélni, mert nem lehet tabutéma az, hogy 1918 után az etnikai kiszorítás és tisztogatás politikáját alkalmazták ellenünk.

– Önök is részt vesznek a Déryné-programban, amellyel olyan helyekre juthatnak el színházi előadások, ahol már emberemlékezet óta nem volt ilyen produkció? A balliberális sajtó sokallta a programra szánt egymilliárd forintot.

– A Tizennyolc és a Tizenkilenc című előadásainkkal, valamint egy monodrámával veszünk részt a programban. Alig várjuk, hogy ismét járjuk a vidéket, mert mi már húsz éve járunk olyan helyekre, ahol évtizedek óta vagy soha nem lépett fel professzionális társulat. Hogy mennyire fontos ez a program, arról elmesélek egy rövid történetet: amikor egy nyugat-bácskai faluban játszottunk, és az előadás előtt a munkatársaim állítgatták fel a színpadi emelvényeket, a kezdés előtt már négy órával odagyűltek a helybéliek, és figyelték a technikai készülődést. Ebben a faluban éreztem, hogy az embereknek igenis kell a kultúra, és láttam az arcukon azt az érzést, hogy „No, mégis érünk valamit”. Igenis érnek, ezeket az embereket nem hagyhatjuk magukra, mert ha a vidéket hagyjuk elsüllyedni, attól nem virágzanak fel a nagyvárosok. Az a célunk, hogy a községek, a kisvárosok lakosságmegtartó erejét erősítsük, mert ha kiürül a vidék, akkor megszűnik a magyar szállásterület, és ezt nem szabad megengedni.

– Hogyan hat jövőbeli terveikre a járvány?

– Szorongással és reménnyel várjuk az őszi évadot, hiszen szeptember végén kezdenénk, a XIII. kerületben játszunk a Pozsonyi úti református templom színpadán, illetve lenne egy erdélyi turnénk is. Persze minden a járványtól függ. Tavaszra délvidéki turnét szervezünk. Hogy 2021-re mit fogunk készíteni, az más kérdés, gondolkodtam már egy IV. Károlyról szóló királydrámán, mert ha belegondolunk, az ezeréves magyar királyság egy szenttel kezdődött és egy boldogig tartott; de a Mohács körüli időszak, a török háborúk vagy akár a nápolyi hadjáratok is érdekelnek. Az a közös bennük, hogy ha egy kort előveszünk, láttatnunk kell a lelkületét, a becsület akkori felfogását, és úgy kell színre vinnünk, hogy a közönség azt érezze: időgépbe ült bele az előadáson. Ha megérti a múltat, lehet, hogy másképp fog gondolkodni a jövőről is.