Sok modern szülő nem tud önfeledt lenni

A tárcaíró fiatal, harmincöt év alatti kortárs képzőművészek kiállításán járt, amelynek a művészet és a játék kapcsolata volt a témája. A kiállítást, amely a játékról szólt, egy művészettörténész nyitotta meg, aki úgy kezdte a beszédét, hogy ő nem igazán szeret játszani. Ez mélyen elgondolkoztatta a tárcaírót. A felnőttek nagyobb része nem szeret már játszani, pedig a játék az életünk lényege. Hamvas Béla a harmincas években publikálta A valóságban felébredni című kötetben gondolatait a játékról. Így írt: „…ami velünk történik, végső lényege az, hogy játék. Mert sorsunknak csak az ember felé eső oldala komoly, nehéz és szomorú. Az istenek felé eső oldal derűs, mert látszik, hogy céltalan túláradás, öröm, játék. S ezt az ember csak akkor látja, ha maga is istenivé lesz, ha rálát önmagára felülről – ha játszik.”

Amikor Hamvas Béla írását olvasta a tárcaíró, rájött, hogy gyermekei az istenek felé eső oldalon élnek, a napos és derűs oldalon, mert nap mint nap megélik a céltalan túláradás, a játék örömét. Persze játékból is kettő van, ahogy az életnek minden metszete kétféle. Mindkettő örömvezérelt, de az egyik intellektuális, a másik lényege az önfeledtség. Ez az ősi, felszabadult életörömmel kapcsolatos. A rohangálás, ugrálóban ugrálás, vízbe csobbanás az energiában való tobzódásról szól, az életörömben való fürdésről, a felhőtlen nevetgélés a párnacsata közben a közösségi lét megélésének örömén túl arról a boldogságról is szól, hogy élünk. A felnőttek is részesei lehetnek ennek a pillanatnyi életörömnek, ha képesek belefeledkezni a játékba. Aki nem törekszik arra, hogy néha megélje a felszabadult belefeledkezést a játékba, az elveszett.

Ezért is fontos egy felnőttnek, hogy körbevegyék a gyermekei, majd később az unokái, mert különben örökre elfelejti, milyen belefeledkezni a játékba. Korunk embere persze arra vágyik, hogy belefeledkezzen az utazásba, a pezsgőfürdőzésbe, a szaunázásba, a biciklizésbe, a futásba, az úszásba vagy a fociba. Ezek is játékok, boldogsághormont termelnek persze. De ahhoz, hogy az igazi önfeledtséget megélje az ember, ahhoz kell, hogy gyermek is legyen a közelben.

A modern szülő legnagyobb baja, hogy nem tud önfeledt lenni gyermekei­vel. Belefáradnak a sok gondoskodásba. És ez teljesen érthető. Mert a modern szülő általában kitalálja, hogy mi a gyermekének a jó, hova kell vinni, hogy fejlődjön, a modern szülő hurcibálja a gyermekét, mert a hétvégén, a pihenőnapon kell valami program. Ha a modern szülő ezt túlzásba viszi, belepusztul. Belefárad, nyűgös lesz. Pedig az esetek döntő többségé­ben hurcibálás nélkül is kialakul a játék. A gyermekek elkezdenek babázni, legó- vagy playmobilfigurákkal játszani, kerti homokozóban homokkal főzni. Ha hagyja a szülő. Ez a játék intellektuális oldala. Ilyenkor a gyermek eljátssza a dolgokat, ami körbeveszi őt, ami bántja vagy éppen boldogsággal tölti el a kis lelkét. – Apa, babázol velem? – hallom temérdek alkalommal a kérdést valamelyik kislányomtól. – Igen – mondom ilyenkor, és igyekszem belefeledkezni a játékba.